Kultúra

“A tánc nem normális dolog”

A Hodworks társulatot 2007-ben alapította Hód Adrienn. Szabadúszó alkotókkal dolgozik, az együttes pedig a hazai és nemzetközi kortárstánc-színtéren is aktív. Progresszív, gyakran provokatív előadásaik középpontjában a minden színházi eszköztől megszabadított test áll. 

 

 

Mi volt benned a motiváció, amikor megalapítottad a társulatodat?

Kilenc éves koromban kezdtem el táncolni, vidéken, amatőr balettcsoportban. Soha nem készültem táncosnak és koreográfusnak sem. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy felvételiztem 1993-ban a Budapest Tánciskolába, ahova felvettek – innen indult minden. Azért megyek ennyire vissza az időben, mert ennek az iskolának nagy szerepe van abban, hogy ma mivel és hogyan foglalkozom. Itt ugyanis egyenlő arányban tartottak órákat ismert táncok, stílusok jegyében, és épültek a foglalkozások saját, kreatív munkára. A legelejétől kezdve arról szólt a képzés, hogy a táncos lét nem csupán alkalmazott szerepkör. A kortárs táncban az, hogy a táncos gondolkodó, kreatív személyiség, ma már evidencia. A táncosok mint alkotótársak vesznek részt a kreációkban, gondolataik, személyiségük, saját érdeklődési körük része az alkotófolyamatnak. Az együttes stílusát, formanyelvét a koreográfussal közösen hozzák létre. Sok helyen már meg is szűnt az egyszemélyes vezetés, sokan dolgoznak kollektívában. A mi együttesünk a kettő között helyezkedik el.

Lehet tudni, hogy sokszor improvizációs technikák mentén próbáljátok a darabokat. Társulatvezetőként azt szereted, ha alakítható egy táncos, vagy inkább azt, ha készen érkezik hozzád?

Fontos a nagyfokú terhelhetőség – fizikálisan, szellemileg, pszichésen, érzelmileg. A munka nálunk nyitottságot igényel. A táncosokra sokszor jellemző, hogy egy választott stílust, tánctechnikát helyeznek előtérbe, és mindig ezen keresztül nyilvánulnak meg. Én azt szeretem, ha ez nincs ilyen formán berögzülve. Olyan emberekkel szeretek együttműködni, akik nem felpakolt stílusjegyekbe kapaszkodva építkeznek, hanem az egyéniségük dominál. Ehhez el kell tudni engedni bizonyos dolgokat.

Van-e bennük kezdetben ellenállás ezzel szemben? Nem lehet egyszerű megbirkózni például azzal, hogy a Pirkad című darabban végig meztelenül léteznek a színpadon.

Olyan emberekkel dolgozom, akikről az imént beszéltem. Abszolút nem jelent problémát nekik, hiszen van egy koncepció arról, hogy mi, miért történik. A test az test, a felpakolt kulturális, társadalmi elvárások nélkül. Ha mindezt képes vagy elengedni, akkor nagyon egyszerűen csak találkozol a testtel, ami nélkül nincsen ember. Szerintem a testben nincsen semmi szégyellnivaló, és eddigi tudásom szerint nem vagyok hajlandó szégyenkezni miatta. Sőt, számomra elképesztő és csodás minden gazdagságával, részletével együtt. Ami problémát jelenthet, az az, hogy meg kell tapasztalni, milyen az, amikor meztelenül mozogsz. Ilyenkor mások az érzékelések, ezért a táncosok a próbateremben is ruha nélkül dolgoznak. Technikailag szembe kell nézni nehézségekkel, például, hogy az izzadságtól máshogy tapad a linóleum.

És a nézők esetében mit érzékeltek ebben a kérdésben?

Erősen kultúrafüggő. Skandináv területen nem jelent problémát, ott a színház előtt az utcán, óriáskivetítőn is futhatnak jelenetek, és ötéves gyereket is behoznak egy előadásra. Hazai viszonylatban azért nehéz erre pontos választ adni, mert ahol játszunk, a Trafóban vagy a MU Színházban, ott ilyesmire is nyitott közönség vált jegyet az előadásainkra. Nem találkozunk szélsőséges gondolkodással, ennél biztonságosabb közegben dolgozunk. Mindeközben én hiszek az emberekben. Debrecenben, a MODEM-ben is játszottuk a Pirkad előadást, senkit nem ismertünk a közönségből, és abszolút befogadó volt a közeg. Egyébként lehet, hogy 3-5 percig érdekes a meztelenség, bizonytalankodnak, hogy hova szabad nézni és hova nem, de utána a gondolatiság annyira felülírja ezt a zavart, hogy egy idő után másra kezdenek figyelni. Előadtuk már Albániában is a darabot, ami teljesen más kultúrkör, tapintható is volt a különbség. Sokkal több férfi néző ült be rá, nők és párok szinte alig. Nagy dolog, hogy a szervezők bevállalták a műsort. Előadás alatt mentek ki a színházból a nézők, és szóltak másoknak, hogy jöjjenek be, mert ilyet még nem láttak: a színpadon meztelenül ugrálnak az emberek.

Az előadásaitokban központi téma a test és annak jelentésnélkülisége. Vizsgáljátok, mi az, amire alkalmas egy színpadi helyzetben. Úgy képzelem, hogy a testtudat egy táncosnál hatványozottabban van jelen, pontosabban gondolkodik róla.

Próbálom a performatív ábrázolás határait feszegetni, új területeket feltárni a nézői elvárásokon, konvenciókon és tabukon túl. A testkép „szétütése”, annak a lebontása, hogy hogyan kell erről gondolkodni, nekem nagyon fontos dolog. Szeretem tágítani a határokat. Erre is jó volt az iskola: el lehetett rugaszkodni attól, hogy a meglévő táncstílusokban hogyan tapasztalod meg a testtudatot. Nemcsak technikai szinten kell ugyanis megélni, hanem mélyebben érzékelni mindezt: az érzékek használatát, a tapintást, szaglást, látást, a belső imaginációs munkákat, érzelmeket. Ha ezeket kinyitod, miközben táncolsz, egy egészen új világ bukkan elő.

 

 

Hogyan lehet ebben megújulni? Hiszen gyakran ugyanarról a témáról gondolkodsz, mégis új előadást kell létrehozni.

Ez egy folyamat, amiben leginkább a megélt tapasztalatok segítenek. Ahogy telik az idő, más szemmel nézek ugyanarra a jelenségre. Vannak persze visszatérő elemek, gyakran máshogy szeretnék elmondani valamit, de ugyanoda nyúlok vissza. Nehezen szabadulok meg a saját ízlésemtől, ez igaz, hiszen mindig ott kötök ki. Nincs mese, nagyon szeretem a humort, az ironikus, komikus helyzeteket, a túlzásokat. Szeretem, ha valami kétélű, egyszerre tragikus és komikus, csúnya és szép, élvezetes és fájdalmas. Mindig keresem az abszurdot. Minél nagyobb a rend, én annál rosszabbul akarok viselkedni. Azt hiszem, finoman, de használom a provokációt. A személyes önkifejezés komplexitását és radikalitását hangsúlyozzuk, a függetlenség védelmét és visszanyerését.

Az önmagunkról és a testünkről szóló önreflexiókat felmutató Sunday című előadásotok leírásában találtam egy kérdést: „mire jó a tánc?”. Kíváncsi vagyok, neked mi erre a válaszod.

Sok mindenre. De sokszor úgy érzem, hogy a tánc nem normális dolog. Valami miatt nekem ez az egész sokszor teljesen abszurd. Az emberek a testrészeikkel csapkodnak, formákat hoznak létre, és sok mindennek van jelentése, kulturális háttere. Őrület, milyen teljes kódoltság van. Koreográfusként ez egyrészt egy érték, amit használunk, máskor meg kötelék, amitől nem lehet elvonatkoztatni és állandóan meghatároz. Próbálok sokszor olyat is létrehozni, ami ettől teljes mértékben képes eltávolodni, de mindig jön az értelem ami kódol, ami megmagyaráz. Pedig van közben valami primér reflexszerűsége is, ami nem akar kifejezni semmit, csak van, létezik, mozog. Ezért is zavar sokszor, hogy nem engedjük a mozgást a mozgásért lenni, hanem mindig keressük az értelmet, hogy akkor most miért is mozog? Van a Sunday-ben erre egy reflektálás, amikor az egyik táncos arról beszél, hogy: „Hm, nem nagyszerű, amikor csak látsz egy virágot? Nem kérdezed meg a virágot. Mit csinálsz, virág? Miért csinálod ezt, virág?” Visszatérve, hogy mire jó még a tánc: ellazulni, élvezni, ismerkedni, együtt lenni.

Fábián Barbara

 

hirdetés
Previous post

Kirúgták a leszbikus tanárnőt, amiért nem követi a Biblia tanítását

Next post

Szivárványos zászlót égettek az Auróránál