„A lelkem bármelyik szelete lehet provokatív a rajtam kívül állók számára”

Gábor elmúlt 40, heteró férfi, aki a munkásruháját néha női ruhára cseréli és így járja az utcát. Cross-dresser. Néha belefut egy pofonba is. Nem bánja. Surányi András rendező Gáborral kezdett el forgatni egy filmet, a rögzített interjúkból útközben pedig született egy darab is. Mindarról, ami Gáborban van: a megélései, a szülei, elhunyt szerelme, spiritualitás, vallás és millió identitás, ahogy ő is fogalmaz. Gábor története egyszerre különleges és nem az – ugyanis mindannyian tudunk rá reflektálni, mindannyiunkban szakít fel sebeket és ébreszt kérdéseket. Akármilyen ruhákban is járunk. Erről beszélgettünk a rendezővel, Surányi Andrással és Kiss Richárddal, munkatársával – aki csak a beszélgetés végén ült oda hozzánk –, akiknek a főszereplővel, Ivanics Tamással pont ez volt volt a céljuk. Hogy ez a darab picit mindenkiről szóljon. Hogy mindenki kínzó kérdésekkel álljon fel a székéből, amikkel talán picit mégis könnyebb lesz az élet.

Kezdjük nagyon az elején. Hogyan született meg Betti története, hogyan jutott el hozzád és hogyan lett belőle előadás?

Betti történetét véletlenszerűen hallottam. Megrendítő volt, hogy mennyi bántalmazás, köztük fizikai erőszak éri, amit majdhogynem provokatívan vállal. Egy percig nem akar kompromisszumokban gondolkodni. Hamar világosság vált, hogy ez nem egyszerűen egy cross-dresser történet, hanem egy megrendítően szép és egyetemes emberi sztori arról, hogy valaki hogyan vállalja a sorsát, vagy amit sorsként vállal, azt hogyan cipeli konzekvensen.

Emellett ki nem állhatom, mikor másságról beszélünk. Ez már eleve egy diszkriminatív kifejezés. Mintha valaki valamihez képest…

Mintha lenne egy normális…

Igen. Már minősítesz valakit – a másság egyfajta negatív konnotációt cipel. Számomra pont az az izgalmas, megható és tiszteletreméltó, hogy ez a történet bármelyik vetületben lefordítható saját magunk számára. A ruha benne a legkevésbé fontos. Egy kis túlzással mindannyiunkról szól, akik valamilyen módon szeretnék képviselni magukat, az értékeiket, a vágyaikat, amik által eltérőek vagyunk.

A darabban elhangzik, hogy „abban reménykedni, hogy ez nincs, de van”. Ez egy nagyon erős mondat, jól leírja a társadalom mai működését, vagy akár az emberét. Erről beszélünk talán most is. Ez a darab egy óriási szembesítés a néző számára, hogy mi magunk mennyi mindennel nem nézünk szembe, mi magunk mennyi ruhát nem veszünk fel. Hány dologról akarjuk azt gondolni, hogy nincs ott a világban vagy bennünk, pedig igenis ott van…

Ezáltal lehet ez az én történetem is: másfajta értelmezésben, az én kulturális identitásom vonatkozásában. A többségi társadalom az én zsidóságomat is másságnak nevezni és több-kevesebb, kegyes türelemmel, de már minősíti. A megfogalmazással itt is kirajzolódik egyfajta kizárás. Ha nem úgy kezeljük egymást, hogy mindnyájan egyformák vagyunk, és mindnyájan ugyanahhoz a fura, de mégiscsak szép emberi fajhoz tartozunk, amit emberiségnek nevezünk, akkor ezen belül minden egy végzetes torz stigmává válhat. Ezért ha ma erről tudunk ilyen formában beszélni, akkor kell is. Erre a kirekesztésre nagyon sok politikai indulat épül.

Beszélnünk kell arról, hogy az ember a legfontosabb és a szabadságjogok kérdése korlátozhatatlan. Politikailag persze lehet korlátozni, de morálisan és a szó emberi értelmében ez mégiscsak embertelen.

Betti elmondja a darabban is, hogy nem szeretne politizálni, de muszáj lesz neki. Ezért valamilyen szinten elnézést is kér. De valóban, ha egy ilyen témáról beszélünk, akkor ma kikerülhetetlen a politika. Láthatatlanul nagyon egyszerű azt mondani erre a darabra, hogy ez egy LMBTQ-központú előadás, ami meg is találja a helyét a Fidesz homo- és transzfób politikájában. De ez a darab valójában nem erről szól. Ez az előadás igazából a Fidesz identitáspolitikájáról szól, amiről viszont nem igazán szoktunk beszélni. Ez itt egy új lehetőség. És valóban, nézz most ránk… Itt ülsz te, a zsidó férfi, akit megtűr a társadalom és itt ülök én, a meleg férfi, akit szintén csak megtűr a társadalom. De emiatt az identitáspolitika miatt valahol lassan ma mindenkit csak megtűr a társadalmunk. És a Munkásruha 80-ik perce után azt hiszem mindenki felteszi azt a kérdést, hogy az én identitásomnak vajon melyik részét rekeszti ki a magyar valóság.

Nagyon-nagyon jó lenne, ha ez így történne. A szöveg gondozása során pont azon gondolkodtunk, hogyan lehet ide eljutni. És ezért olyan fontos, az egész történet végén megszólaljon az anya is. Ő képvisel egy társadalmi félelmet, rémületet, tapasztalatot, hogy a fiának mennyi baja lett abból, hogy az, aki. Másrészt így bármelyik néző, akár anyuka vagy apuka, megélheti, hogy a kirekesztés az ő sorsában is bármelyik pillanatban megjelenhet, még ha ennek nem is éli meg a veszélyét. Észre kell vennünk, hogy ezek a stigmák politikai hatalmi szempontból bármikor változhatnak. Egyikőnk sem úszhatja meg a kirekesztést, akár etnikai, vallási, kulturális vagy szexuális identitás értelmében.

Egyetlen módon úszhatjuk ezt meg: ha tiszteljük egymást és tudomásul vesszük, hogy sokfélék vagyunk. Hangsúlyozom: nem mások, hanem sokfélék, mert a másság mindig egy ítélet. Mindannyian emberarcú teremtmények vagyunk és tudomásul kell vennünk, hogy el kell hogy fogadjuk és tisztelnünk kell egymást, hogy mindenkit is elfogadjanak.

Mikor először hallottam az előadásról, arra számítottam, hogy egy cross-dresser ember megéléseiről szól majd, magáról a cross-dressing témáról. Ám nagyon sok topik jön be, nagyon sok identitás és még egy spirituális vonal is, ami nem mindenképpen köthető a témához. Mekkora a felelősségetek abban, hogy Betti a saját történetét, saját magát képviselje, ne pedig a cross-dresserek teljes társadalmi csoportját?

Óriási. Persze marad ez a vezréfonala a történetnek, hiszen az interjúkból ez az élményanyag született, másfelől ezzel lehet egy kódolhatóbb jelentéstartománya a szövegnek. De a darab kulcsmondata számomra nyilvánvalóan az, hogy minden emberben egymillió lélek van. A lelkem bármelyik szelete lehet provokatív a rajtam kívül állók számára vagy lehet az, amiben a megpróbálom a saját meccsemet megvívni. Ricsivel (Kiss Richárd, a rendező munkatársa – a szerk.) és Tamással (Ivanics Tamás, a főszereplő – a szerk.) arra törekedtünk a szöveg kapcsán, hogy egy metaforát teremtsünk, amin keresztül minden néző beléphet a saját sorsába. Akár azért, mert van valami testharmónia zavara, valami más korlátozottsága, más hátteret hordoz, másfajta kulturális szakadékokat kell átlépnie, más szociológiai helyzetben van vagy egyszerűen másképp gondolkodik a világról. Ez a felelősség.

A vágy pedig az, hogy ha minél többen nézik meg, akkor minél több ember találja meg a saját lelke szeletét ebben a szimbolikusan egyemillió lélekformációban. Ezzel együtt tud picit azonosulni és ezáltal képes lehet megóvni a környezetét a stigmáktól, az ítélkezésről és a kirekesztéstől.

A darab közben eszembe jutott RuPaul híres mondata, miszerint „mindannyian meztelenül születünk, a többi pedig csak drag.” Tökéletesen világít rá arra, hogy valójában az egész életünk során, mindannyian szerepet játszunk a ruháinkkal: máshogy öltözünk munkahelyen, étteremben, színházban, otthon. Lehet nem játszunk a férfi és női szerepekkel, de alapvető szerepekkel igen. Ez a darab is valahol ezt dolgozza fel, de megintcsak nem a cross-dressingen van a hangsúly. Inkább egy genderpolitikai megközelítés érzékelhető. Hogy hány gender, genderszerep, identitás van bennünk. És a címben bár főszerepet játszik a munkaruha és a csipke, de pont az derül ki, hogy ezek végeredményben csak szövetek…

Civilizációs maszkok. Kényszerűen megszoktuk az együttélésünk során, hogy kénytelenek vagyunk valamilyen motyót magunkra húzni az utcán, vagy kikapunk. Közben egy bennszülött afrikai közösségben nem biztos, hogy az a legfontosabb, hogy az emberen ing legyen. Sokkal fontosabb a közösségben való létezésük.

Én nem értem, hogy miért probléma, ha valaki női ruhát vesz fel férfiként. Mint minden fiú, én is voltam szerelmes az anyámba, máig az vagyok, pedig már rég nem él. Állati csodálatos csaj volt. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe, hogy felpróbáljam a ruháját, amiben tetszett. Persze nem vettem fel soha, de mint vízió megéltem és emiatt most sem érzem magam bűnösnek. Az megint más történet, hogy a konvenció és a saját túlélési stratégiám szerint ingben és nadrágban járok. De nem hiszem, hogy annyira más csávó lennék egy kiskosztümben. Mert nem ez a lényeg.

És ezt kellene pont megtanulnunk: hogy mi a lényeg a másikban. Mit érdekel engem az, hogy ki hideg, meleg vagy langyos? Szembe kell néznem azzal, hogy az én döntésem, hogy mit fogadok el valaki impulzusaiból. Ciki ezzel hivalkodni, de a baráti körünk tele van meleg férfiakkal is. Nem eszerint születik meg egy barátság. A legjobb barátom meleg volt, szenvedett is emiatt, néhány éve halt meg. Sosem merte felvállalni magát. Egy nagyon erős keresztényi kultúra és társadalmi konvekció bezárta abba, hogy ez nem lehet egy megélt élménye. A társadalom miatt nem volt boldog. És kérdem én, hogy jön bárki ahhoz, hogy meghatározza, hogy én kit szeretek? Kinek az érintése helytelen, miközben azzal nem árt senki másnak? Nekem ki tiltja meg, ha egy csajt akarok megölelni, ha az nem egy ártalmas kategória?

Miért nem lehetek boldog, hogyha az én boldogságom nem tesz mást boldogtalanná?

Igen! Nagyon rossz politikát folytatunk. Milyen hülyeség az, hogy ki kell írni egy újságra, hogy zsidó kulturális napilap, keresztény napilap, meleg hetilap? Nem elég annyi, hogy értéket teremtő hetilap? Milyen elcseszett társadalom az, ahol meg kell, hogy jelenjenek ezek a minősítéseknek és védőmaszkok?

Ami ma zajlik körülöttünk, az egy elképesztően kártékony politikai és emberi gaztett. Csomó embernek okoz fájdalmat és torzítja a valóságot. Beleértve az ifjabb generációt is. Ma egy 13-14 éves gyerek, ha úgy érzi, hogy meleg, akkor már ilyen fiatalon elkezd bújkálni és hazudni. Vagy túlkompenzálni, hogy provokációval védje meg magát.

Miért kell így tönkretenni az embereket? Mi abban az érték, a ráció, a társadalmi haszon, hogy nem lehetek az, aki vagyok?

Én egy strici vagyok, szeretem a csajokat, megnézem őket az utcán, örömmel élek párkapcsolatban. Miért kéne mást eljátszanom? És ha megtenném, jobb lennék? Egy túrót.

Ezzel együtt merül fel a kérdés, hogy hol a saját felelősség kérdése. Hol tesz minket tönkre a társadalom és hol tesszük tönkre saját magunkat? Ebben a darabban és az életében Betti pont hogy az asztalra csap és azt mondja, hogy nem érdekelnek ezek a szabályok, én megyek tovább úgy, ahogy akarok.

A társadalom ott tesz tönkre minket, hogy óhatatlanul, kényszerűen vágyunk valami elfogadásra, valami társadalom játszmára, ahol megmutathatjuk magunkat. És ha olyan gátak tornyosulnak körülöttünk, amik arról szólnak, hogy amit mutatunk, az nem elfogadható, akkor ez egyenlő lesz egy kirekesztéssel. És a kirekesztéssel együtt elkezdődnek azok a vergődések, amit Betti is átél: nehéz munkát találni, rossz a társadalmi megítélés, bántalmatások sorozata. És mindezek egyre több sebet ejtenek rajta, ami miatt elkezd kompenzálni, aztán túlkompenzálni… És ez halálos. A szó szoros értelmében.

Mit veszíthetett volna az emberiség, ha Leonardo da Vinci nem festhetett volna, mert meleg volt és balkezes? Vagy mit veszthettünk volna Michelangelónál, Mahlernél vagy Csajkovszkijnál? Homéroszt Kocsis Mátéék már nem engednék felvonulni az Olümposzra.

És ez is már társadalmi abszurdum, hogy én magam sorolom ezeket az emberek, én is megkülönböztetem őket.

A társadalmi ítéleket megfosztanak minket az önkifejezés lehetőségétől. Attól, hogy az emberek valamin túl is elmondjanak magukról.

A próbán itt volt Gábor, vagyis Betti is, aki azt mondta, hogy jól felboncoltátok. Ami igaz is. Titeket, az alkotókat mennyire boncolt fel ez az előadás?

Minden ilyen folyamat egy boncolás. Egy önismereti trükk: milyen a saját magad viszonya az alanyhoz vagy a tárgyhoz, amin gondolkodsz? Hol vagyok én ebben az emberben? Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne bújócskázzak és ne tagadjam le, hogy a főhősünk identitásának egy szelete minden bizonnyal bennem is ott van. De hol?

Ebben van egyfajta boncolás, mert szeretnék minél többet megérteni a sorsából, másfelől egy elképesztő felelősség, hogy ezen keresztül hol nem teszem kiszolgáltatottá, és hol tudok szeretetteljes védelmet biztosítani. És ez egyúttal annak a dilemmája is, hogy nem kell mindenáron filmet csinálni erről az emberről, vagy fontoskodni ebben az úgynevezett alkotói folyamatban, de igenis vannak dolgok, amit el kéne és el kell mondani. Azt viszont csak a legnagyobb empátiával szabad.

Gábor bizalma hihetetlen sokat adott nekünk. A kezdetektől értette, hogy miért kopogtattunk be hozzá és megértette, hogy ha hitelesen beszélünk a megéléseiről, azzal még ha nem is egy nagy liberátori szerepben, de segít másnak, hogy kevésbé görcsösen gondolkozzon el a saját sorsáról, mint azt a társadalmi viszonyok azt megengedik.

Remélem, hogy az emberek, akik meghallgatják ezt a történetet, a saját sorsukat nézve kicsit több szabadsággal vállalják a saját életüket.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ember az előadás közben ötpercenként kap sokkot, olyan erős témákat húz be Betti. Az anyám, az apám, az identitásom, az önazonosságom, a rombolásom, hogy én mikor vagyok rossz ember a világban, mert engem is „megszólít a Sátán”. Ezzel egy idő után mindannyiunknak szembe kell nézni.

Az előadás elején Tamás hihetetlen finom érzékkel felsorol minden témát, amiről Bettiként szeretne beszélni. Mintegy leltárként. Pont azon poénkodtam, hogy ha ezeket végighallgatjuk, az már nem is érdekes, hogy átöltözik-e valaki női ruhába vagy sem. Mert ezek az alaptarumát egyetemesen élhetők át valamennyiünk számára. Ezekkel valamilyen módon mindannyian találkozunk, ezek a kérdések és fájdalmak mindenkiben benne vannak. De nem mindig tudjuk őket kimondani, nem mindig gondoljuk őket végig és nem mindig engedjük meg magunknak azt, hogy leüljünk és megkérdezzük, hogy ki a tököm vagyok én?

Remélem, hogy ha valaki beül erre a darabra, akkor fél kilenckor úgy áll fel, hogy kap valamilyen választ a maga kérdéseire. Alapkérdésekre. Bántottak engem? Ha igen, akkor úgy gondolom, hogy nem szolgáltam rá? Lehet, hogy egyszer anyám nem figyelt rám akkor, amikor szerettem volna? Lehet, hogy apámnak volt egy ilyen-olyan morgása felém? Lehet, hogy volt, hogy valaki engem is megalázott? Lehet, hogy egy pillanatra én is egyedül maradtam, csak nem vettem észre?

Ezek alapkérdései az életünknek. Nekem ezért olyan fontos trip végigutazni ezen a szövegen. Azon dolgozunk, hogy az egész maradjon nagyon tiszta, ne legyen rajta púder. Legyen egy olyan analízis, amire ritkán adunk magunknak esélyt.

Nekem az a megélésem, hogy válaszokat nem kaptam, viszont a darab végén azt éreztem, hogy van merszem feltenni magamnak ezeket a kérdéseket.

Válaszokat nem is kaphatunk ezekre a kérdésekre.

Soha?

Szerintem soha, de élhetjük tudatosabban a mindennapjainkat. Már csak azért sem kaphatunk válaszokat, mert hála Istennek, folyamatosan változunk. Én például ma máshogy éltem meg Tamás egy mozzanatát a színpadon, mint tegnap. Ma, amikor a próba alatt láttam, hogy Bettiként odamegy az apja felé egy gesztust tenni, az jutott eszembe, hogy én ezt a gesztust kihagytam a saját apámnál.

Nincs igazi válasz.

A válasz az életünk lesz, amikor majd egyszer ülünk a pénztárgépnél és el kell számolnunk.

Az előadás közben az ember picit azt is érzi – és ez nyilván a szövegből is fakad, a történetből is fakad, Tamás játékából is fakad –, hogy a vádlottak padján ül. Arról beszélünk, hogy a társadalom mennyire bekorlátozza az embert, mennyire igazságtalan, de annak a társadalomnak, amiről beszélünk, menthetetlenül a részei vagyunk. Abban a társadalomban, ami elnyomó, ami nem engedi, hogy valaki megélje mind az egymillió identitását, abban én is működöm. Én is ennek a rossz társadalmi működésnek a része vagyok. És nem csak azért, mert követem a társadalomnak a szabályait, hanem mert lehet, hogy valahol kényelmesen is érzem magam ebben.

Igen, én is tele vagyok előítéletekkel. És szégyellem is magam. Tényleg. Mert mikor felbukkan bennem egy előítélet, akkor a második pillanatban már tudom, hogy épp olyan szarul viselkedem, mint akit én magam is elítélek. Próbálom legyűrni magamban, de benne vanna a reflexeimben. Én is újratermelem az ocsmányságot: az előítéleteket, az aljaskodáokat. És próbálok küzdeni, hogy ez ne így legyen.

Közben csatlakozik hozzánk Kiss Richárd, a rendező munkatársa.

A darab a karácsonyi vásárral kezdődik. Mi fejezzük be az interjút a karácsonyi vásárral. Ha két éve vagy egy éve ti jártok ebben a karácsonyi vásárban, ahol szembejön veletek Betti, most máshogy reagálnátok, mint akkor?

Kiss Richárd: Szerintem én nem. Bár természetesen bennem is léteznek az integrálódott előítéletek. Ezeknek a megértéséhez, ha tetszik elengedéséhez szükség van arra, hogy kicsit beleláss a másik ember lelkébe és ne egy általad képzelt valóságot vetíts rá. Erre egy példa, hogy amikor a Pilisben jártunk  és ott interjúztunk Gáborral, elkezdett a halálról és az életfeladatokról beszélni. Fel is vetődött a kérdés, hogy mi az, amit még el szeretne érni az életében. Kis habozással rávagta: szolgálni az embereket. Hogy valami értéket teremtsen és hogy őt magát elfogadják. Magyarul szeressék.

Talán ez volt az a pont, amikor elgondolkodtam Goethe szeretni és szeretve lenni idézetén. Tulajdonképpen nem ezért vagyunk itt? Nem ezt szeretné mindenki?

Néha az az érzésem, hogy minden konfliktus, ami a világban történik, abból fakad, hogy ez nem úgy működik, ahogy kellene.

 

Oké, de mit reagálnál most, hogy a karácsonyi vásárban meglátnád Bettit?

K.R.: Fogadjuk el a másik embert függetlenül mindentől.  „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.”  Próbálok eszerint élni gyerekkorom óta.

Surányi András: Bennem azért van ezzel kapcsolatban némi dilemma. De én nem vagyok olyan romantikus, hogy azt mondjam, hogy az elfogadás kulcsa, hogy engem is fogadjanak el. Mert ott vannak az elemi félelmek, az életösztön, a védekezés. Nagyon nehéz téma az elfogadás: ha valakiből süt, hogy az elpuszításomra tör, akkor nem akarok birka lenni.

K.R.: Épp ez az, hogy már a szeretet ellen is védekezünk. Ösztönösen.

S.A.: Hogy érted ezt?

K.R.:  Mindenki falakat épít. Nagyon nagy bizalom kell, hogy ezeken a falakon átengedjük az embereket. Fontos, hogy a saját szerethetőségünket hogyan éljük meg. Ezzel mindenki küzd.  Még az is aki az „elpusztításodra” tör. De ha te alkalomadtán nem ellenségesen reagálsz, vagy úgy ahogy az illető megszokta és ami ellen fel van vértezve, még az is lehet hogy kellemes csalódás ér.

Június 20-án mutatják be a Kulger ArtSzalonban a Munkásruha csipkékkel „pofon a szabadságnak egy részben” című darabot a Budapest Pride keretein belül. A darabot 18 éven felülieknek ajánlják.

Jegyvásárlás itt!

Fotók és plakát: Kovács Márk