Kultúra

A Harden–Eulenburg-affér

„A kép, amely a vallomások során mind jobban kidomborul, kapós zsákmánya a szenzációnak. A felséges ur közvetlen környezetében, mint jó barátok, tanácsadók oly népség élt, a melynek élete méltó lett volna Zola tollára. Ők képviselték a legfőbb erényt és vigyáztak az egymás erényére. Moltke grófot „édes”-nek nevezték és az édes gróf Eulenburg hercegnek, a volt bécsi nagykövetnek, a német birodalom egyik első diplomatájának leveleket írt, mint egy szerelmes ifju első ideáljának. Befogadták körükbe, a császár elé vitték és beavatták titkaikba a francia követség egyik attaséját, Lecomte urat, a ki részben tevékenyen közreműködött a férfiak szeretkezésében, részben pedig kikémlelte a császár szándékait.” (Budapesti Hírlap, 1907. október 27., 11. oldal)

1906-ban robbant ki Berlinben az a politikai botrány, amely alaposan felborzolta a kedélyeket, és amelyről még a korabeli magyar sajtó is részletesen beszámolt. Oscar Wilde Egyesült Királyságban folytatott tárgyalásához hasonlóan, ez volt az az ügy, amely a homoszexualitással kapcsolatos első nagy nyilvános vitához vezetett Németországban. A botrányt kiváltó első cikk nyomán egy több évig elhúzódó persorozat vette kezdetét becsületsértés és hamis tanúzás miatt, a sajtó pedig részletesen szemlézte a legmegdöbbentőbb részleteket. Az elhúzódó pereskedés végül 1909-ben zárult le.

 

Az újságíró Maximilian Harden

 

A persorozathoz fontos adalék, hogy Németországban a férfiak közötti szexuális kapcsolat bűncselekmény volt, és a 175. § alapján az „erkölcstelen természetellenes aktusokat” öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották (bár többször felmerült a törvény eltörlése, sőt Magnus Hirschfeld vezetésével még aláírásgyűjtést is szerveztek ennek érdekében, az egészen a hatvanas évekig érvényben volt).

Az ügy úgy vette kezdetét, hogy Maximilian Harden újságíró, a Die Zukunft (A jövő) című lap szerkesztője cikksorozatban támadta II. Vilmos császár egyik legfontosabb tanácsadóját, a volt bécsi nagykövetet, Eulenburg herceget és az ún. Biebenberg-kör tagjait. Az ügynek kifejezetten politikai indíttatása volt: nem tetszett neki az a francia- és angolbarát külpolitikai irányvonal, amelyet a legtöbben Eulenburg herceghez kötöttek, és kapóra jött neki a herceg és korábbi szövetségese, Friedrich von Holstein, a Külügyminisztérium politikai osztályának volt vezetője közötti konfliktus. Utóbbi sértettségében kapcsolatba lépett az újságíró Hardennel, és tájékoztatta őt a herceg homoszexualitásáról. Mindezzel párhuzamosan Kuno von Moltke, Berlin katonai parancsnokának volt felesége, Lilly von Elbe (lánykori nevén: Nathalie von Hayden) is megkereste az újságírót válásának dokumentumaival. Mindarra ugyanis azért került sor, mert Moltkénak túl szoros volt a kapcsolata a herceggel (akivel egyébként a katonai akadémia óta voltak barátok).

Harden 1906 novemberéről kezdve részletekben csöpögtette az információkat Eulenburg herceggel kapcsolatban, azonban eléggé kétértelműen fogalmazott. Mint ahogy később a Népszava Harden módszerével kapcsolatban leszögezte: „Az Eulenburg-társaságról sem írta meg, hogy annak tagjai olyasmit követnek el, ami a büntetőtörvénykönyv 175-ik §-ába ütközik, hanem csak célzásokat tett homoszexuális érzelmeikre, tette ezt pedig oly módon, hogy az olvasó csak a sorok közül hámozhatta ki megvádolását. (…) A felsőbb körök természetesen elértették a célzásokat és azok, kiknek ez érdekükben állott, szétugratták az Eulenburg-társaságot.”

 

Philipp zu Eulenburg herceg a feleségével

 

A cikksorozatnak meg is lett az eredménye. A trónörökös ugyanis 1907. május 2-án tájékoztatta az uralkodót a cikkekről, és II. Vilmos két nappal később az ügy összes szereplőjét leváltotta. Ezt követően egy ideig csend volt, majd ősszel Moltke beperelte az újságírót rágalmazásért, miután ő visszautasította a párbaj lehetőségét. Októberben hét napon át folyt a tárgyalás, melynek során Lilly von Elbe mellett meghallgattak egy katonát, aki állítólag tanúja volt az Eulenburg és Kuno közötti kapcsolatnak, valamint orvosszakértőként Magnus Hirschfeldet is. Harden egyértelműen politikai tettként definiálta a cikkeket, és nem azt állította, hogy „a megnevezett urak homoszexuális kórságban szenvednek”, hanem csak azt, hogy „abnormális homoszexuális hajlamaik vannak.” Azt is megerősítette, hogy ennek a társaságnak Hohenau gróf és Lecomte francia követ is tagja volt. Mindezeket az állításokat a tárgyalás során Moltke tagadta, ám Lilly von Elbe ellene vallott, s Hirschfeld is úgy nyilatkozott, hogy Moltke szerinte homoszexuális hajlamú. A bíróság végül a vádlottat felmentette a rágalmazás vádja alól, mivel szerintük sikerült bizonyítani Moltke homoszexuális vágyait.

Decemberben azonban Harden megtámadta az ítéletet, és beperelte Moltkét. Ebben a perben ismét meghallgattak a feleket, ám mivel Elbe szavait ekkor megbízhatatlannak tartották, valamint több tanú is úgy nyilatkozott, hogy nincs tudomása Moltke homoszexualitásáról, Hardent ítélték el rágalmazásért (azt azonban később nem ülte le). A per során tanúvallomást tett Eulenburg herceg is, aki tagadta, hogy ő valaha is vétett volna a 175. § ellen. Minderre nem is lett volna szükség, ám Harden pont ezt a vallomást használta fel ahhoz, hogy ismét a herceget támadhassa. Egy müncheni újságíró barátjával az ügy kapcsán íratott magáról egy hazugságot tartalmazó cikket. A per során azonban sikerült elérnie, hogy tanúként meghallgassanak két bajor halászt, akik azt vallották, hogy még az 1880-as években szexuális kapcsolatban álltak Eulenburg herceggel. És mivel a herceg nem sokkal korábban eskü alatt vallotta, hogy nem igazak a rágalmak, így az új tanúvallomások tükrében 1908. április végén Eulenburgot hamis tanúzással vádolták meg. Nem sokkal később elkezdődtek az újabb és újabb tanúkihallgatások, házkutatást tartottak a herceg kastélyában, s végül vizsgálati fogságba is helyezték. A herceg pere június végén kezdődhetett el, amelynek során egymást követték a tanúvallomások – és azokban egy érdekes magyar mellékszál is felbukkant, miszerint Lónyay János osztrák-magyar követségi titkárt is homoszexuálisként ismerték. A pert azonban a herceg romló egészségi állapota miatt többször is meg kellett szakítani, végül július 17-én végleg leállítani. A persorozat utolsó felvonása az újabb Moltke–Harden-per volt, amelyben az újságírót újfent elítélték (ezúttal pénzbírságot kapott), Moltkét pedig nyilvánosan rehabilitálták, bár katonai tisztét már nem kapta vissza.

 

Kuno von Moltke gróf

 

Az egész botrányról folyamatosan tudósított a korabeli magyar sajtó, hiszen az ügy szenzációnak számított, és a tulajdonosok joggal várhatták tőle a példányszámok növekedését is. A cikkek előszeretettel csámcsogtak a szaftos részleteken – igaz, gyakran ők is csak homályosan utaltak a vallomásokban említett cselekedetekre, köszönhetően nemcsak az általános társadalmi szemérmességnek, hanem annak is, hogy a tárgyalások egy részét zárt ajtók mögött tartották (amiről azonban szivárogtak ki információk). És vélhetően ez a persorozat járult hozzá ahhoz is, hogy a magyarországi közbeszédben a „homoszexuális” kifejezés elterjedt.

A botrány kapcsán ekkortájt megugrott a 175. § alapján elítéltek száma, és felmerült a törvény szigorítása, valamit nőkre való kiterjesztése is, ám ez végül nem valósult meg. Eulenburg herceget teljesen tönkretette a persorozat. Egészségügyi összeomlása miatt ugyan nem folytatták tovább a pert, de többször is megvizsgálták, hogy vajon folytatható-e az eljárás. Végül 1921-ben hunyt el. Nagy ellenlábasa, Harden továbbra is az egyik legismertebb újságíró maradt, egészen egy 1922-ben bekövetkezett súlyos sérülésig, mely következtében abbahagyta az írást. 1927-ben halt meg Svájcban.

 

Hanzli Péter

 

 

 

hirdetés
Previous post

Ellenezte a házassági egyenlőséget a konzervatív politikus, erre kiderül, hogy a lánya házasságot kötött egy nővel

Next post

Harminc lengyel település LMBTQ-mentesként határozta meg magát