A Fiúk és a Vadászat – Kortárs tánc a Trafóban

Vannak előadások, amelyek felejthetetlenek, emblematikusak, időtlenek. Ez pont ilyen. A Fiúk Frenák Pál a nemek szerepét és azok viszonyrendszerét vizsgáló trilógiájának első és legnépszerűbb darabja. 2006-ban elnyerte a Lábán Rudolf-díjat, 2008-ban a Duna Televízió filmet készített belőle, 2011-ben pedig Frenák lett az évad legjobb alkotója. Kegyetlenül érzéki, költőien könyörtelen, lenyűgöző kötéltánc.

A Fiúk különös tükröt tart elénk. Túl azon, hogy megmutatja a férfi test szépségét, közelről tanulmányozhatjuk a férfiúi természet alaptípusait: így látjuk például a Macsót, a Nárciszt és a Herkulest. Frenák váltakozva jeleníti meg a gyűlöletet, az ostoba követelőzést és a figurák közt fennálló, törékeny erőegyensúlyt. Radikális vízióját átitatja az emberi kapcsolatok reménytelensége. A férfi szexualitást különböző nézőpontokból vizsgálja, eredetét, a tudattalanban rejlő forrásait kutatja. A Fiúk térben is érzékelhető alászállás a személyiség gyökereihez, az ösztönök világába.

Timothy and the Things: Vadászat

Adott három férfi karakter. Talán haverok. Talán testvérek. Talán nincs túl sok közük egymáshoz. Alakváltó figurák. Nem sok közös van bennük, de igyekeznek erről nem tudomást venni, ha már egymásra lettek utalva a semmi közepén. Próbálnak közel kerülni egymáshoz, és mindeközben kellően biztonságos távolságot tartani a másiktól. Szociális lények, de makacsul önállóak, függetlenek és bizonytalanok bizalmatlanok. Mert ha valamivel óvatosan kell bánni, az a kötődés. Vagy legalábbis veszélyes. Nem lehet tévedni. Tévedsz egyszer, tévedsz kétszer, aztán már bele se mész. Reflexből kérdezel, reflexből válaszolsz. Amúgy is jobb, ha nem tudják, ki vagy. Még jobb, ha Te magad sem tudod. A végén még kiadnád magad, és úgyis csak csalódnál, mert visszaélnének vele. Még rosszabb, ha rájössz, azért csalódtál, mert Te magad éltél vissza önmagaddal. Annál szerencsétlenebb amúgy sincs, mikor az ember önmagát csalja meg. Szóval jobb résen lenni.

Ahogy a három fiú is résen van, amikor elmennek az erdőbe vadászni. Pont, mint a mesében. De mire vadásznak, ha csak ők hárman vannak jelen egy steril térben? Egymásra? Önmagukra? Egyáltalán, hol az erdő ott, ahol egy fűszál se nő, nemhogy fa? Számít-e végül, hogy kinél a fegyver, vagy, hogy kiből lesz zsákmány? A lényeg talán csak ennyi, az állítás maga, hogy három fiú elment vadászni. Mert ha ennél messzebb megyünk, idővel ismét ugyanott találjuk magunkat. Könnyű az erdőben elveszni.

A vadászat mint az emberek közötti kapcsolat lehetséges módja kerül a középpontba. Az, ahogy biztonságos távolságból próbáljuk meg egymást elejteni, nem egyenrangú felekként, nem szemtől szemben, semmiképpen nem épségben, se nem közös egyetértésben. És ha valami biztos, hogy miközben mi feltétlen bizalmat várunk el a másik féltől, elkerüljük, hogy bármi lényegeset is megtudhassanak rólunk. És végül, ezt hívjuk – akarjuk hívni – emberi kapcsolatnak. Mindenről lehet beszélni, sőt, kell is beszélni, hisz hadd teljen az idő. Kivéve érzésekről, félelmekről, gyengeségekről – lényegében csak arról nem, ami számítana.