Ivanics Tamás: „A férfi és női szerepek a történet által számomra másodlagossá váltak”

Nyáron nagy sikerrel mutatták be, most pedig visszatér az Kugler ArtSzalonba a Munkársuha csipkékkel című monodráma, mely egy crossdresser férfi történetét dolgozza fel. Ám sokkal több ennél: gender kérdések, társadalmi megfelelés, vallás, apa kapcsolat és önismeret. A darab után a néző több kérdéssel távozik, mint érkezett. Nekünk is volt hát miről kérdeznünk a darab főszereplőjét – és egyetlen szereplőjét – Ivanics Tamást, aki egy őszinte darabhoz hűen nagyon őszinte válaszokat adott.

A szeptember 23-i előadásra itt tudsz jegyet vásárolni.

Tamás, téged megtalálnak ezek a darabok.

Mire gondolsz?

Igazából két okom is van erre gondolni. Az egyik az, hogy nem először játszol egy olyan előadásban, ami egy nagy mélyrepülés a mentális egészség témakörben.

Amire gondolhatsz, az az Anya csak egy van, amiben ugye az anya karakter küzd többek között mániás depresszióval, ami szintén egy tabusított téma.

Ha mentális problémákról hallunk, rögtön bebújunk a csigaházunkba, nem tudjuk hogyan kezelni őket.

De mire gondolhatsz még?

Eddig szinte bármelyik darabot láttam tőled, lekerült rólad a ruha.

Ez soha nem én találom ki, esküszöm!

Sőt, most az a párhuzam is eszembe jutott, hogy nemcsak vetkőzöl, hanem női ruhába bújsz.

A különbség a kettő között erősen nyitva van. Az Anyában [Anya csak egy van – a szerk] a egy humorista karakterként vagyok jelen, aki az este folyamán eljátssza a kapcsolatát az édesanyjával és közben bele is bújik a szerepébe. Tehát ez egy nagyon áttételes folyamat. Ezért is nincs ott egyáltalán hangsúly azon, hogy bárkinek a női mivoltját akarnánk hangsúlyozni.

A Munkásruhával [Munkásruha csipkékkel – a szerk.] kapcsolatban azért más a történet. Itt hangsúlyosan az áll a fókuszban, hogy mi van akkor, ha az ember férfitestbe születik, majd egyszercsak rájön arra, hogy ’hoppá, ha női ruhát veszek fel, akkor is tudok önazonos lenni.’ Itt nemcsak érdemes, de elkerülhetetlen is őszintén megmutatni a helyzet kiszolgáltatottságát. Valós időben kell bemutatni, hogy pontosan mi történik ilyenkor teljes valójában. Vállaljuk, hogy nyersen mutassuk be, hogyan történik az, hogy egy karakter egy férfitestben létezik, férfi habitussal, majd jön egy pont a történetben, mikor nővé változik. 

A csipkés fekete egyberuha végig ott van a színpadon, mint egy csehovi puska, tehát sejthető, hogy fog vele valami történni – sokszor exponáljuk is, sokat beszélek róla. Aztán elérkezik egy pont, amikor engedélyt is kérek a nézőktől, hogy átvehetem-e. Törekszünk rá, hogy ez egy erős pillanat legyen. Nem a szenzációhajhászat a cél, mert pont ettől óvakodnánk, hogy az legyen a fejekben, mennyire izgalmas, hogy valaki férfi létére női ruhába bújik. Inkább egy nagyon kiszolgáltatott, nagyon őszinte állapotot keresünk. 

Talán a legjobb szó, hogy önazonos. Egy önazonos állapotát keressük annak az embernek, aki mindarról, ami a darabban történik, mesélt – hiszen ő egy létező ember, az előadás valós interjú alapján készült, amiben elmesélte, hogy mikor ő átöltözik, akkor számára hirtelen összeáll a világ.

Gondolom minden darab során vizsgálódik az ember magában, de a Munkásruha azért különösen termékeny talaj. Számomra is, aki végignézte…  Hát még mit érezhet az ember, mikor benne van. Hiszen a cross dressing téma nagyon komplex: nem a transzneműségről beszélünk, hanem kőkeményen identitásokról, genderről, gender szerepekről… Gondolkodtál rajta, hogy benned mit okozna, ha női ruhát vennél fel, hogy van-e benned olyan identitás, ami akár inkább egy női identitás? Felboncoltad magad? Mert az itt meglehetősen fontos lehet…

Igen, bármilyen anyaggal foglalkozik az ember, amiből aztán születik egy előadás, óhatatlan, hogy ne kezdjen el gondolkozni magán, a saját életén és hogy ne kerüljön bele a lelke az előadásba. 

De megint csak azt tudom kiemelni – bár óvatosan mondom –, ebben az esetben lényegtelen, hogy arról beszélünk, valaki éppen egy női ruhában érzi-e jól magát. Számomra ez egy sokkal globálisabb történet, sokkal átfogóbb sztori: arról szól, hogy majdhogynem mindegy,  mi az, amiben én önazonosnak érzem magam. A társadalom egy halom elvárást pakol ránk azzal kapcsolatban, hogy te mibe születtél, hogy ezáltal milyen helyzetbe kerültél és milyen szerepet kell vinned, ami megfelel mások elvárásainak. Miközben mindenkinek – és ez el is hangzik – egyéni felelőssége, hogy boldoguljon a bőrében.

Annak a módját, hogy hogyan leszel boldog és teljes, nem tudod megkapni a külvilágtól. Csak magadban tudod megkeresni és megtalálni azt a valamit, ami te vagy. Erre szeretnénk felhívni a figyelmet: hogy borzasztóan fontos meglelni ezt az utat és csak rajtunk múlik, sikerül-e.

A rendezővel, Surányi Andrással már beszélgettünk arról, hogy a Munkásruha jellemzően nem válaszokat, hanem kérdéseket ad a nézőnek, amik aztán hosszan el is kísérik az embert az előadás után. Te kaptál plusz kérdéseket ettől a darabtól?

Mindenképpen. Nagyon érdekes, hogy ismét egy olyan anyaggal találkozom, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy igenis merjem vállalni magamat és ne abban keressem a boldogságom, hogy megfeleljek másnak. Ez akár jelentheti azt, hogy őszintén kimondom azt, ami bennem van, kendőzetlenül, vállalva akár azt is, hogy ebből bármiféle konfrontáció kialakuljon. Tehát rendben van, ha vállalom a véleményem, ha beleállok a dolgokba – lehet, hogy az másnak esetleg fájó vagy ütközik a nézeteivel, de itt van valahol az egésznek a kulcsa: az embereknek tudniuk kell kommunikálni egymással és meg kell tudniuk hallgatniuk egymást. Annak viszont örülök, hogy tudok úgy kommunikálni, hogy az ne legyen bántó.

A Munkásruhában ez a férfi abban találta meg a boldogságát, hogy női ruhában megy ki az emberek közé és vállalja magát. Ez mindenkinek más. De a lényeg az, hogy képesnek kell lennünk arra, hogy leüljünk és meghallgassuk egymást és feltegyünk kérdéseket egymásnak. „Jó, te miért érzed így jól magad?” „Neked miért visszatetsző, ha így látsz engem?” „Te hogyan érzed magad?” „Lehet hogy nekem ez azért furcsa, mert abban, ahogy te érzed jól magad, én nem találok fogódzkodót?” Ha el tudnánk kezdeni így beszélni egymással – ami valamiért nagyon nehezen megy –, akkor lehet, hogy egy szebb világban találnánk magunkat.

Hiszel abban, hogy mindenkinek van egy olyan határátlépése, mint a hősnél a női ruha, amit nem tesz meg, pedig meg kéne tennie?

Talán mindenkinek van, igen.

Oké, neked mi?

Ezen picit gondolkodnom kell. Ha a külsőségekkel kezdjük, akkor olyat nem tudok mostanában mondani. Érdekes, hogy régen, mikor például elmentem egy buliba, nagyon figyeltem arra, hogy mit veszek fel. Nagyon vágytam arra, hogy felvegyek egy atlétát, amit tánc közben akár le is dobhatok – már ha a buli megengedni. De az járt a fejemben, hogy milyen a testem, mit fognak rólam gondolni, mernék-e én ennyire szabad lenni. Ezzel kapcsolatban biztosan történt nálam határátlépés, mert most már nagyon könnyen megyek el atlétában bulizni, akkor is, ha nincs még meg a beach body, és lehet még látszik is rajtam, hogy éppen otthon töltöttem három hetet mozgás nélkül, anyukám főztjével. Mert ha rámjön a szabadságérzet, amit ez az atléta szimbolizál, akkor onnantól kezdve ennek az igénye kell, hogy a legfontosabb legyen számomra.

Ha pedig befelé mozgunk… Abban hatalmas utat jártam be, hogy mennyire merek beszélni olyan témákról, amikről régen nem mertem. Nagyon szeretem már elmondani, hogy az életem egyik nagy megoldandója például a szorongással való megküzdés.

Régen ezt szégyenfoltnak éltem meg, nem mertem róla beszélni, pedig a részem volt és nehézségeket tudott okozni a mindennapi létezésben. Szép felfedezés volt, hogy „Istenem, hát ki merem végre mondani, hogy mi van velem.” És a szorongások rögtön el is kezdtek oldódni.

Tehát ha az ember elkezdi felvállalni, hogy ő éppen miben van vagy hogy hogyan tud magán változtatni, hogyan tud azon segíteni, hogy ő maga jobban érezze magát, akkor nem csak saját magára van hatással, hanem másokra is, az egész társadalomra. És az emberek rögtön jobban meg mernek nyílni.

Mikor az ember az Anyát nézi, akkor nyilván felboncolja magában azt, hogy neki milyen a kapcsolata az anyjával. Érdekes, hogy az élet aztán megint úgy hozta, hogy itt van neked ez a darab, amiben persze, felbukkan az anya, még a hangját is halljuk, de itt mégis az apa kerül fontos szerepbe, az apával való kapcsolat kerül központba, az irányít rengeteg narratívát.

Az Anya számomra furcsa mód nem arról szólt, hogy feldolgozzam a konfliktusaimat a saját édesanyámmal. Nyilván köztünk is voltak és vannak súrlódások, mint minden anya-fiú kapcsolatban és persze, mindig vannak rímelő mondatok az előadással… De ott inkább az apukám és az ő anyukája története fogott meg, ami persze aztán a mi életünkre is hatással volt. Nekem ott és akkor azzal volt dolgom. 

A Munkásruha kapcsán nagyon érdekes, hogy én ezt az anyagot nem kértem, nem kerestem, hanem megkaptam Andrástól, miután már többször is dolgoztam a Kugler Szalonban. És egyszercsak bejött egy vonal, amire nagyon tudtam csatlakozni. A történetből ugyanis kiderül, hogy Péternek mennyire hánytatott volt a sorsa az apjával: mennyi nehézségbe ütköztek, menyire nem tudták megbeszélni a dolgokat, mennyire nem tudta magát vállalni az apja előtt és a női ruha egy örök tabu maradt. 

Őszintén bevallom, hogy a próbafolyamat alatt óriási hatással volt rám az interjúalany története, ráadásul ez egy monodráma, egyedül vagyok a színpadon és végig egyes szám első személyben beszélek: én, én, én. Belémivódik ez a történet, és ha hagyom, hogy átjárjon, akkor bekapcsolja a saját apámmal való viszonyom témáját.

És ez megint csak több ponton rímel. Valahogy mi sem tudtunk egymással nyíltan és őszintén beszélni, sok tekintetben felszínes maradt a kapcsolatunk. Én nagyon szerettem volna, hogy ez másképp legyen és rajta is láttam a törekvést erre. Szerettem volna ezen változtatni, de mint már említettem, neki is hánytatott élete volt. Valahogy ez húzott közénk egy falat.

Kísérteties, ahogy a Munkásruhában is beszél az interjúalany arról, hogy egyszercsak már nem volt ott az apja, és utána gondolkodott el azon, hogy mit és hogyan lehetett volna másképpen. Ez bennem is sokszor bukkant fel az apám halála után. Sokszor éreztem, hogy visszamennék az időben, kitöltetnék egy-egy pohár bort és azt mondanám: „na, most beszéljünk mindenről.”

Kedves közös barátunk, Marton Krisztián könyvében, a Bőgőmasinában is fontos téma, hogy milyenek az apák. Furcsa volt, mert miután olvastam a regényt, sokat beszélgettem erről másokkal és rengetegen, tényleg rengetegen mondták el, hogy „oh, nekem is rossz a kapcsolatom az apámmal.” És a könyvben el is hangzik, hogy mégis miért olyan nehéz a férfiaknak az, hogy jó apák legyenek. Ha valaki végignézi a Munkásruhát, hasonlóan elkezdi vizsgálni a saját kapcsolatát apjával. Lehet, sok nézőnek az lesz a legfontosabb kérdés, amit magával visz, hogy velem mégis mit művelt az apám…

Mióta egyre többet találkozom ilyen történetekkel és elgondolkodom a saját és a család életén, sokat fejtegetem ezt. Megint csak oda tudok kilyukadni, hogy régen egyszerűen meg kellett felelni különböző képeknek, volt egy megfelelési kényszer a családokon belül is, talán jobban is, mint most. Megmondták, hogy milyen az anya és milyen az apa, mitől férfi a férfi és mitől nő a nő, hogyan kell eltartaniuk a családot vagy akár hogy milyen foglalkozást válassz, hogy megfelelj egy férfi- vagy apaképnek. Ezek generációról generációra terjedő átkok, amik ránk is ránkrakódtak, és talán most kezdjük el látni, hogy mindez mennyire-mennyire fals. 

Látjuk, hogy korábban mennyire nem jutottak el odáig az emberek – tisztelet a kivételnek –, hogy azzal foglalkozzanak, hogy igazán megfigyeljék a gyereküket, beszélgessenek velük arról, hogy ’lányom vagy fiam, te mitől érzed magad embernek, hagy segítsek benne.’ És persze, valamiből meg kell élni, pénzt kell keresni. De hogyan lehet ezt olyan egyensúlyban tartani, hogy ha lett családod, el kell őket tartanod, de közben meg kell maradnod egy önazonos, boldog embernek? Egy olyan embernek, aki mikor idősen tükörbe néz, nem azt mondja, hogy ’úristen, elcsesztem az életemet mert nem azzal foglalkoztam, amivel szerettem volna, ami a szívemből jött, inkább végig megfeleltem másoknak és közben nem voltam sehol, amivel rombadöntöttem magamat és a családomat.’ És ez mégis borzasztóan jellemző sajnos.

Neked milyen érzés, mikor felveszed az előadás közben a női ruhát?

Nekem nincs ilyen vágyam és kíváncsiság sincs bennem aziránt, hogy női ruhát vegyek fel.

Kíváncsiság se?

Jó, az van. De színész vagyok, megszoktam, hogy különleges ruhákat is hordok. Vizsgaelőadásban voltam már drag queen is, ott fullosan ki voltam kerázva nőnek, tollak a fejemben, tetőtől talpig rózsaszín egyberuha, húszcentis aranyszínű tűsarok… És persze van egy olyan metamorfózis, aminek a végén képes élvezni az ember, hogy valaki teljes más ember bőrébe bújik és úgy jár-kel nap mint nap. 

De mikor felveszem a ruhát, bennem inkább az van, amiről a főhősünk is beszél: egy vívódást érzek, hogy szabad ezt vagy sem, ha felveszem, akkor vajon megvernek vagy leköpnek-e. Van bennem egy kis szemérem ezzel kapcsolatban. A próbákon és az előadás alatt is ez jár át, mikor belenézek a tükörbe. Mert azért ritkán látom így magam: ott állok egy fekete csipkés ruhában. És mikor kifordulok a tükörtől, akkor bele kell néznem hatvan ember szemébe, és feltenni magamban a kérdést, hogy akkor ti most mit gondoltok rólam? 

Holott ugye pont ez a darab belső konfliktusának a lényege: nem kéne, hogy foglalkozzunk vele, hogy mit gondolnak rólunk, akár ha hatvanan is látják az embert egy ilyen ruhában…

Erről beszélünk.

Lehet rossz kérdést tettem fel, mikor azt kérdeztem, hogy gondolkodtál-e a női oldaladról.  Mert én is sokszor veszem észre magamon, hogy a saját férfiasságomon gondolkodom. Ebben a borzasztóan patriarchális, borzasztóan férfiközpontú világban, ami iszonyat sok jogot elvesz tőlem meleg férfiként, de nagyon sok privilégiumot ad férfiként. Ijesztően sok privilégiumot, amik miatt érezhetem magam rosszul, hiszen nekem az élet ezen és ezen része minden bizonnyal könnyebb, mint másoknak. Ez is egy kérdés a darabban. Főleg, ha továbbvizsgáljuk azt a kérdést, hogy miért olyan nehéz apának lenni. Lehet, hogy pont ezért: mert a férfi szereppel együtt nem jár bariban a jó apai szerep. A férfi oldaladról kellene, hogy kérdezzelek.

Nálam nem kapcsolt be az, hogy elkezdjek fókuszálni arra, hogy én, mint férfi mit jelentek. De ez nem is baj: a Munkásruha során kiderül, hogy a főhős mennyire spirituális szemléletű, mennyire a lélekkel foglalkozik és hogy számára valóban másodlagos, milyen testben létezünk. Én inkább ezzel a megközelítéssel foglalkoztam, ennek a belső megélésével. Ami vezet ahhoz a kérdéshez, hogy én hogyan tudok boldog és önazonos lenni.

A férfi és női szerepek a történet által számomra másodlagossá váltak. És ez jól is van így.

Közelebb kerültél ahhoz, hogy hogyan tudsz boldogabb és önazonosabb lenni?

Megerősítést mindenképpen adott azzal kapcsolatban, hogy én is egy nagyon-nagyon nagy utat járok be az utóbbi években, hogy merjem magam vállalni, merjek kivetkőzni magamból. Nem célom definiálni, hogy ki az az Ivanics Tamás. Pont hogy a szerepeimet akarom lehántani erről a képről. Színész vagyok, pénzkereső vagyok, férfi vagyok, meleg vagyok, hetero vagyok, tök mindegy, a fenébe is: ember vagyok. És ez a lényeg. Az embernek tudnia kell létezni és jólérezni magát anélkül, hogy azon agyaljon, mitől lesz jó ember. Ha sikerülne lélekből létezni, a jelenben lenni és odafigyelni egymásra, akkor ezek a témák fel sem merülnének. De ez egy nagyon utópisztikus világ.

De az ilyen darabok hozzájárulnak, hogy ne csak utópisztikus világ legyen, hanem a valóság.

Legyen így.

A Munkásruha csipkékkel „pofon a szabadságnak egy részben” című darabot következő alkalommal szeptember 23-án 19:00-kor nézheted meg a Kulger ArtSzalonban. A darabot 18 éven felülieknek ajánlják.

Jegyvásárlás itt!

Fotók és plakát: Kovács Márk

A rendezővel, Surányi Andrással és munkatársával, Kiss Richárddal készült interjút itt olvashatod el:

„A lelkem bármelyik szelete lehet provokatív a rajtam kívül állók számára”