A XIX. század második felének viktoriánus Nagy Britanniájában nem volt egyszerű a saját nemükhöz vonzódó emberek élete, rejtőzködni kényszerültek. Kapcsolatok csak titokban születhettek, bár bizonyos körökben, főleg a bentlakásos iskolákban, az egyetemeken gyakran alakultak ki vonzalmak, amelyek hosszú ideig tartó barátságokban teljesedhettek ki. De ebben sem lehetett mindenki szerencsés.
Alfred Edward Housman 1859. március 26-án született az angliai Worcestershire-ben. Tanulmányaiban sikeres volt, így Oxfordba került, a St. John’s College diákja lett. Az ókori világ történelme, irodalma és filozófiája érdekelte különösen, de végül nem végezte el a kívánt eredménnyel az egyetemet. Housman azonban nem adta fel tanulmányait, önállóan folytatta azokat (különösen a latin nyelvű írások iránt érdeklődött), ókori görög és római költőkről, drámaírókról (Szophoklész, Aiszkhülosz, Euripidész, Horatius, Ovidius stb.) írt értekezéseket. Tudományos munkája elismerésre talált: Housman Londonban egyetemi tanári állást kapott, majd később Cambridge-ben a Trinity College professzora lett. Ilyen minőségében eléggé kritikus, néha bántó tudott lenni kollégáival és tanítványaival szemben is, gyakran emlegette, hogy a tudós léthez tök helyett fej kell az ember nyakára, puding helyett agy az ember fejébe.
Housmant a tudomány mellett a költészet is érdekelte, ő maga is írt verseket, amelyeket kevésbé tartott értékesnek tanulmányaihoz képest, mert szerinte a művészet az érzelmekre hat, a tudomány pedig az értelemre. A legismertebb talán A Shropshire Lad című versciklusa, amely hatvanhárom költeményt tartalmaz. Housman több versét megzenésítették, ezért is válhattak ismertté és népszerűvé írásai – különösen az I. világháború alatt. Így nem meglepő, hogy ezek hangulata legtöbbször szomorú, gyakori téma az elmúlás. Ilyen az említett versciklus tizenharmadik darabja is (Tótfalusi István fordítása):
„Huszonegy voltam akkor,
s intett egy bölcs szava:
»Pennyd, fontod kiadjad,
de szívedet soha.
Szórd bár gyöngyöd, rubintod,
vágyad szabad legyen!«
Huszonegy voltam akkor,
beszélhetett nekem!
Huszonegy voltam akkor,
s a bölcs beszélt megint:
»Ki a szívét eladta,
árát megkapta mind.
Ára tengernyi sóhaj,
s örökös fájdalom.«
Huszonkettő vagyok már,
s jaj úgy van, úgy, nagyon!”
Nem meglepő a csalódottság érzése Housman szerelmes verseiben. Eléggé nehezen nyílt meg az emberek előtt, diákként pedig beleszeretett szobatársába, Moses Jacksonba (1858–1923). Ez a szerelem viszonzatlan maradt (sokan ebben látják Housman oxfordi tanulmányainak kudarcos befejezését), bár az egyetemi évek után rövid ideig együtt dolgoztak és laktak Londonban. Jackson azonban szabadulni akart Housmantől, terhessé vált a barátsága, így Indiába ment. Miután Jackson visszatért Angliába, megnősült, de az esküvőre Housmant nem hívták meg. Csalódottságáról De Amicita címmel írt esszét Housman, amelyet a közvélemény csak a halála után, 1942-ben ismerhetett meg. Ekkor vált mindenki számára nyilvánvalóvá Housman férfiak iránti vonzalma (bár Oscar Wilde peréről is megemlékezett egy költeményében), így több vers más megvilágításba került, ezek újraértelmezésére nyílt lehetőség.
A. E. Housman 77 évesen, 1936. április 30-án hunyt el. Sírja mellé egy cseresznyefát ültettek egyik verse nyomán („Loveliest of trees, the cherry now / Is hung with bloom along the bough, / And stands about the woodland ride / Wearing white for Eastertide.”).
Emlékét családja ápolta (testvére volt Laurence Housman drámaíró), de kortársai közül is sokat tisztelték. Ezért sem meglepő, hogy G. H. Hardy (1877–1947) kiváló matematikus, aki szintén Cambridge-ben a Trinity College professzora volt az Egy matematikus védőbeszéde (1940) című könyvében (Pataki János fordítása) Housmant idézte:
„Homoknak sík fövényén
Hol tenger és föld összeér
Megáll-e ház, megáll-e ének
Vak éjek ellenében?
Vésett rúnákon talán
Visszariad a hullám,
Vagy tornyot építek,
Álljon, ha már nem leszek.”
Molnár Zoltán
