„Ha a láthatóságért dolgozunk, akkor éppen mi nem maradhatunk láthatatlanok” – Kocsis G. János

Olvasóként milyen volt az első benyomásod a Humen Magazinról?
Bármennyire is furcsa, azt sem tudtam a magazinról, hogy létezik. Ez nyilván a saját bambaságomnak köszönhető, hiszen hiába jártam a művészmozikba, kávézókba, ahol elérhető a lap, nem vettem észre. Ez egyébként egy furcsa anomália nálunk: a mai napig előfordul, hogy valaki rendszeresen olvassa a honlapunkat, követ minket a közösségi médiában, és meglepődik, hogy létezünk nyomtatásban. Vagy éppen fordítva.

Szakmailag hogyan kerültél kapcsolatba az újsággal?
Eredetileg nem is a Humenhez készültem. A baráti, ismeretségi körben kizárólag heterókkal voltam körülvéve, és ez egy idő után kezdett fullasztóvá válni. Úgy éreztem, valahogy szeretnék kapcsolódni az LMBTQ közösséghez. Jelentkeztem önkéntesnek az egyik legnagyobb szervezethez, de nem jött válasz. Civilben filmfesztiválokat, filmklubokat is szervezek, ennek kapcsán megkeresett viszont egy ismerősöm, aki a Humen szerzője volt: szeretne a magazin egy saját filmhetet, és örülnének, ha be tudnék segíteni – és mire tető alá hoztuk a fesztivált, már elkezdtem cikkeket írni a lapba.

Aztán hamarosan főszerkesztő is lettél! Mettől meddig tartott ez az időszak?
Ahogy utánanéztem a dátumoknak, magam is meglepődtem ezen. 2017 februárjától 2019 októberéig voltam hivatalosan a lap főszerkesztője, ez összesen 27 lapszámot jelent. Ami azért döbbenetes számomra, mert ez már a magazin történetének a negyede, miközben még határozottan nem érzem magam Humen-veteránnak. Talán éppen azért nem érzem a súlyát, mert egy lapszám összerakásán tucatnyi elkötelezett emberrel dolgozunk együtt, ettől pedig inkább közösségi programnak élem meg, semmint munkának.

Mik voltak a te saját szempontjaid és vezérelveid, amelyek mentén alakítottad a nyomtatott magazin és egyáltalán a szerkesztőség életét?
A Humen már egy bejáratott és rutinosan működő LMBTQ életmódmagazin volt, amikor átvettem a napi feladatait, ekkorra bizonyos szempontból önjáróvá is vált – az előző főszerkesztők addigra kialakították a működési struktúráját. Így nyugodtan lehetett a finomhangolásra koncentrálni, kezdve olyan, talán látványosabb szempontokkal, hogy a szórakoztató tartalom mellett igyekezzünk bátrabban nagyobb hangsúlyt fektetni közéleti és társadalmi témákra. Emlékszem, amikor 2016-ban a magazinhoz kerültem, egy aktivista ismerősöm kissé lefitymálva jegyezte meg róla, hogy „ja, az a meleg Nők Lapja”. Ezzel a megjegyzéssel már akkor is lehetett volna vitatkozni, de azt mindenképp jelezte, hogy elférnek a komolyabb témák. Nyilván nem lehet egyik napról a másikra drasztikusan áthangolni egy magazin tartalmát, hiszen továbbra is az addigi olvasóinkat szerettük volna megszólítani, ezért fokozatosan indultunk ebbe az irányba – de még bőven tudunk fejlődni. A másik, ami szíven ütött ebben a megjegyzésben, az a meleg jelző volt. Azzal szembe kellett nézni, hogy egy döntő többségében meleg férfiak által készített magazinban tényleg szinte kizárólagosan a meleg férfiakat érdeklő cikkek szerepeltek. A lap önmeghatározása is ez volt eredetileg, majd csak 2016 októberében, az ötödik születésnapi szám címlapján került a „Magyarország meleg magazinja” helyére az „5 éve az LMBTQ közösségért” szöveg.

A címlapokon többnyire divatfotók szerepeltek, és nem egyszer előfordult, hogy a modellügynökség felkért heteró modelljei közölték, hogy ők melegmagazin címlapján nem szerepelnek, csak akkor, ha tízezer forinttal többet kapnak a fotózásért. Tehát a szokásos díjazásért nem lesz meleg, de plusz tízezer forintért már igen. Ezt alapból méltatlannak éreztem. Ha a közösség láthatósága a célunk, akkor a nyomtatásban mára egyedüliként maradt LMBTQ magazin címlapján igenis a közösséghez tartozó emberek szerepeljenek. Nyilván vannak kivételek, egy Shawn Mendes vagy egy ismert színész kedvéért egyszer-egyszer lehetünk azért nagylelkűek (nevet). Fokozatosan átálltunk arra, hogy legyen az aktivista vagy ismert személy, de lehetőség szerint a saját közösségünk jelenjen meg a címlapon is, és ezt a közösséget lehetőleg ne kizárólag a meleg férfiak képviseljék – ne csak írjunk leszbikus nőkről és transz témákról, de a magazin borítóján is ott a helyük.

Ezek a szempontok és vezérelvek talán a rendszeres olvasóknak is feltűntek idővel, mégsem ezek, hanem egy szinte láthatatlan módosítás robbantott ki kisebb palotaforradalmat a szerkesztőségben.
A legelső dolgom egy teljesen banális lépés volt: kötelező jelleggel kivezettük a cikkeket jegyző szerzőknél a becenevek és monogramok használatát. Hogyan lehetnénk hitelesek, amikor azt írjuk, „fogadd el önmagad, légy önmagad”, ha a cikket jegyző szerzőnk nem vállalja névvel a sorait? A szerkesztőség nagyjából harmada használta ezeket: ki azért, mert a kezdetektől fogva így publikált, ki azért, mert nem akarta, hogy a munkahelyén megtudják, más pedig azért, mert netes fórumokon egy bizonyos nicknéven ismerték. A megszokás persze nagy úr, sokan ragaszkodtak volna a becenevükhöz, és bár kifejezetten a kompromisszumok embere vagyok, de ebből nem tudtam engedni. Talán nem tűnik fontos lépésnek, de ha a láthatóságért dolgozunk, akkor éppen mi nem maradhatunk láthatatlanok.

A saját cikkeid közül melyekre emlékszel legszívesebben vissza?
A nyomtatott magazinban főként a turisztikai és az LMBTQ történelemnek szentelt rovatokba írok, és főleg ez utóbbi áll közel hozzám. Legyen az a hatvanas évek leszbikus popsztárja, Lesley Gore (palacsintasütés közben szigorúan ő szól nálam!), vagy Al Bowlly, a harmincas évek ünnepelt énekese, vagy a koreai történelem LMBTQ uralkodói, a muszlim mórok férfi háremei, vagy a török szultán és Drakula öccsének románca, olyan sokat tanulok, amíg összegyűjtöm az adatokat a cikkekhez. És ez az, amiért nagyon szeretem írni is ezeket.

Bár már nem vagy főszerkesztő, de a mai napig az egyik legmeghatározóbb alakja vagy a Humen Mediának. Milyen feladatokat látsz el jelenleg?
A nyomtatott lappal a mai napig sok a munkám, továbbra is felügyelem a gyártási folyamatát. Emellett szó szerint futószalagon írjuk a híreket a Humen Online-ra, és most megnéztem, 2016 nyara óta a szerkesztőfelület szerint 1853 cikket és hírt jegyzek. Ha valaminek, akkor ennek viszont érzem a súlyát, valamilyen szinten kiég az ember a százkettedik külföldi alkotmánybírósági döntésnél, hogy a hazai politikusok hajmeresztő húzásairól ne is beszéljünk. Ezeket sokszor olvasni is épp elég fárasztó, nemhogy utánajárni és beszámolni róla. A szerelemgyerek azonban továbbra is a Humen Fesztivál, aminek a filmes szekciójáért felelek. Idén kilenc LMBTQ mozifilmet hoztunk el a mozikba.

Mit gondolsz a jövőről? Milyen irányba szeretnéd látni a fejlődést?
Nagyon örülnék egy erős videós csatornának, de ez egyelőre elég távolinak tűnik. A realitásoknál maradva azt szeretném, ha még több nézőpontot, véleményt és még több komolyabb, társadalmi kérdést, tartalmat tudnánk a magazinban szerepeltetni, és ha mindezt még több oldalon tehetnénk.

Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda

„A hely, ahol megismertem a jóbarátaimat” – Filákovity Radojka