Névtelen és arc nélküli kommentek – Az online bántalmazásnak nincsenek határai

Az idei homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnapra időzítve indult itthon az „Én is ember vagyok” társadalmi figyelemfelhívó kampány, amelynek főszereplői olyan magyar LMBTQ emberek, akik arccal vállalva mesélnek életük egy-egy olyan meghatározó élményéről, amelyben bántalmazták őket az identitásuk miatt.

A kampány keretében készült kisfilm szereplőihez hasonlóan bárki megoszthatja a saját történetét. Ez az alábbi linken lehetséges, a beérkező történeteket pedig rendszeresen közzétesszük a Humen Online felületein, míg a közösségi médiában az #enisembervagyok hashtag használható, de akár profilkép-keretet is beállíthatunk magunknak.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 140 ezer LMBTQ embert kérdezett meg legutóbbi felmérése során. A tavaly publikált eredményekből kiderül, hogy egy év alatt a magyar LMBTQ emberek 49 százalékát éri valamilyen diszkrimináció. Egy transz ember számára ma Magyarországon mindez mindennapos tapasztalat, ahogy azt Soma története mutatja:

„Először is szeretném leszögezni, hogy transzneműnek lenni nem választás kérdése. Megkaptam már párszor azt a mondatot, hogy „nem egy egyszerű út, amit választottál”. Ezt általában olyan emberek mondták nekem, akik elfogadóak – amiért hálás vagyok –, de úgy érzem, ők sem értik teljesen, mit fogadnak el: hiszen nem létezik olyan ember, aki ezt az utat választja. Döntés elé valóban kerülünk, de ennek tárgya nem az, hogy mi vagyok, hanem ez: rálépek-e a saját magam megvalósításának az útjára. Nem egyszerű szembenézni magaddal, és nagyon sok időbe telik kiismerni – főleg bátorság és idő kell hozzá. Sokan félnek attól, amit felfedeznek saját magukban, ezért mindennel foglalkoznak a lelkük helyett. Van, akik elindul az önismereti úton, de a környezete nem hagyja kibontakozni a „normalitásra” való hivatkozással.

Az én utam sem volt egyszerű, még most se értem célba. Folyamatosan úton vagyok, és valószínűleg sohasem fogok megérkezni, csak állomások vannak az életemben. Állomások, mint például amikor tini koromban felfedeztem, hogy milyen nemű emberekhez vonzódom. Akkor lány testben élve erről senkinek nem beszéltem, mert féltem, hogy a környezetem elfordulna tőlem. Évekre leragadtam a „leszbikus” állomáson, ennek ellenére soha nem tudtam 100%-osan azonosulni vele, még a szóhasználattal se. Valami mindig hiányzott. Ezt a valamit másokban kerestem, pedig végül magamban találtam meg a megoldást, aminek köszönhetően felszabadult a lelkem. Régebben mindig próbáltam megfelelni mindenkinek, túlkompenzálni helyzetekben anélkül, hogy ezt észrevettem volna. Mostanra sikerült olyan közel kerülnöm saját magamhoz, ahogyan azelőtt sohasem, ennek köszönhetően nem érzem szükségességét a mások felé való bizonyításnak, csakis magamnak szeretnék megfelelni.

Eljutottam a saját magam felfedezésében arra az állomásra, amikor szembesültem azzal, hogy rossz testbe születtem. Női testet kaptam férfi helyett, és a társadalom eszerint kezelt és hatott rám, kategorizált. Eljött a pont, amikor felismertem, hogy ez nem az én utam. Soha nem is volt az, alkalmazkodni kényszerültem és kompromisszumokat kötni az helyett, hogy teljesen önmagamat adtam volna. Minderre csak utólag jöttem rá, ezt a felismerést és érzést senkinek nem kívánom. Az emlékek feltörését és az álmatlan éjszakákat, amikor a saját magam gondolatai nem hagytak nyugodni. Ezek után is azt hiszed, hogy ez választás kérdése? Sajnos vannak, akik nem tudnak együtt élni ezzel a felismeréssel és eldobják az életet. Léteznek, akik ezzel nem tudnak szembenézni, és leélnek éveket, évtizedeket vagy akár egy egész életet hazugságban. Az vajon milyen élet?

Én azt választottam, hogy beleállok ebbe a mai napon még meg nem értett életútba, megpróbálom a testemet formálni a lelkemhez, ami egy hosszú folyamat. Először is orvosi szakvéleményekkel bizonyítanom kellett, hogy női testem ellenére férfi vagyok, azaz transznemű. Megszereztem ezeket a papírokat és el tudtam kezdeni a hormonkezelést, ami teljesen megváltoztatta az életemet – egyértelműen jó irányba. Sajnálom viszont azokat az éveket, amiket elvesztegettem ennek a lehetőség ismeretének a hiánya miatt, hiszen hazánkban a mai napig nem tájékozottak az emberek ebben a témában. Ebből a tájékozatlanságból fakadnak kellemetlen, kínos szituációk, amiknek az elszenvedője én vagyok, az önismereti munka ellenére.

Tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok, ez azonban a személyes okirataimban nem köszön vissza. A hormonkezelést el tudtam kezdeni, de a papírjaimon nem tudok változtatni. Ebből adódóan rengeteg kellemetlen szituációban találom magam minden olyan helyzetben, ahol személyit kell felmutatnom, vagy regisztrációs lapot kitöltenem, hiszen a leírt adatok nem összeegyeztethetőek a kinézetemmel, és erre az emberek nincsenek felkészülve és sokszor én sem. Akárhányszor kérik a személyim felmutatását, félve mutatom a kártyám, mivel általában értetlenkedés következik, amit magyarázkodással kell megoldanom annak ellenére, hogy nem szeretném az előttem álló idegen emberrel megbeszélni a nemi identitásomat.

Borzasztóan kellemetlen volt például az a szituáció, amikor egy levelet szerettem volna átvenni a postán, az ott dolgozó hölgy pedig a személyim és az előtte álló ember különbségének láttán megvető pillantásokkal és szemforgatással jelezte ellenérzését erőteljesen. Az arcát nem láttam, mivel maszkban volt, de a szeme mindent elárult arról, hogy mit gondolt. Természetesen megalázó az ilyen szituáció, amit nehéz higgadtan és mindennek ellenére büszkén viselni. Ezek talán azok a helyzetek, amikor a bántást példamutatóan, türelemmel és emberséggel tudom viszonozni, és csak reménykedhetek abban, hogy a szituációban adott reflexióm arra mutatóan, hogy „Elnézést, de ilyet nem illik csinálni!” Talán elgondolkodtatja az előttem álló személyt, és beismeri, hogy a megalázó viselkedése bánthat másokat. Ismétlem, ez csak egy postai levél átvétele, ami zökkenőmentesen is mehetne.

Az embernek fel se tűnik, hogy milyen sok helyen kell igazolnia magát addig, ameddig nincs eltérés a kártyán szereplő név és kép között. Szeretném megváltoztatni hivatalosan is a nevemet, hogy elkerülhessem ezeket a kínos helyzeteket. Egy bevásárlásnál is előfordulhat, amikor a kasszás hangosan (mi szükség van erre?!) felolvassa a kártyán látott nevet, hogy biztosan hallja mindenki, aki mögöttem sorban áll, és kérdő, méregető pillantásokat kapjak. Egy kórházi ellátásnál sincs erőm/kedvem kitárulkozni a nővérnek/asszisztensnek, főleg nem a többi beteg előtt. Gondoljunk csak arra a rendszerre, amikor a folyosóra kikiáltott név alapján szólítják a betegeket. A jelenleg hatalmon lévő kormány nem véd meg ezektől a helyzetektől, pedig csak egy nemet, illetve utónevet kéne módosítani.

Nem varrható azonban minden a kormány nyakába – annak ellenére hogy nagy befolyása van az emberekre. Fel kéne ismerni mindenkinek a világ és emberek változatosságát, meglátni, hogy nem minden fekete és fehér.

Elhatároztam, hogy a fentről hiányzó edukáció hiánya ellenére a saját környezetemben megteszem, ami tőlem telik. Megpróbálok az embereknek válaszokat adni a transzneműség témájában a saját történetem, tapasztalataim alapján. Legkönnyebben és leggyorsabban elérni mindenkihez a neten lehetséges, ami lehet hirtelen egy bántalmazó közeg is. A TikTokon szereplő videóim alatt előfordulnak olyan verbálisan bántalmazó kommentek, amik rossz hatással is lehetnének rám. Az emberek szemtől szemben is tanúsíthatnak számomra bántó viselkedést, de arc és név nélkül a bántalmazásnak nincsenek határai.
Hadd emeljek ki pár kommentet a videóim alól:

„Ettől még sose lesz lomposod!”
„Egy 9 milis hamarabb megoldja.”
„Kötelet!”
„Dögölj meg!”
„Hátravinni…:D”
„24 hét koporsóban fekvés után is muta már egy vidit!”

Elkeserítőnek tartom az ilyen kommenteket attól függetlenül, hogy éppen kinek szánják. Az LMBTQ emberek egyike se érdemli ezt, senki nem érdemli ezt. Fontosnak tartom elmesélni ezeket a helyzeteket, hogy tanulhassunk belőle elfogadást, türelmet, emberséget. Az én életemre nincsenek hatással az indokolatlan bántások, viszont vannak emberek, akik hajlamosak sérülni ezektől. Mindennek ellenére fontosnak tartom a különböző kisebbségekhez tartozó személyek kiállását, fontosnak tartom, hogy újra eljussunk a gyermekkorban még természetes, ítélkezés-mentes elfogadáshoz, amit a felnőtté válás során néhányunkból kinevel a mérgező/megkeseredett környezet.

Felsoroltam néhány negatív esetet, ennek ellenére tudni kell azt is, hogy nem csak ez veszi körbe az LMBTQ embereket. Bízom benne, hogy az emberiség az egymás felé való elfogadásban is tud fejlődni, és a negatív hangok a végén teljesen elhalkulnak. Nem vagyunk csodabogarak, csak emberek, akik szeretnének élni és élni hagyni békében. Az embereket nem a nemi hovatartozásuk vagy szexuális irányultságuk alapján kell megítélni, hanem a cselekedeteik alapján – köszönöm azoknak, akik ezt már a mai napon így gondolják. Hálás vagyok azoknak, akik támogatnak minket, és tisztelem őket, főleg a szülőket, akik kiállnak a gyerekeik mellett egy coming out után is.”

A megalázó élményt és a megkülönböztetést a tánccal társítottam – Én is ember vagyok!