Ismerjük a történetet: amikor egy pár valamilyen okból úgy dönt, hogy az örökbefogadást választja, akkor általában a jogi útvesztők és a bürokrácia papírerdején át vezet igencsak hosszú útjuk. A dallasi Duke és Steve Nelson esetében azonban épp ennek ellenkezője történt – a RaiseAChild.US „Let Love Define Family” nevű programján keresztül most az ő sztorijukat ismerhetitek meg.
„Péntek délben megkaptuk a nevelőszülői engedélyünket, háromkor pedig felhívtak, hogy kiválasztottak minket egy sürgősségi elhelyezéshez. Délután ötkor pedig megérkeztek a gyerekek” – számolt be Duke a kezdetről. A pár mindkét tagja 42 éves, Duke HR-esként dolgozik a Microsoft-nál, Steve pedig egy ruházati cég területi képviselője. Aznap, amikor a texasi gyermekvédelmi hivatal hívása érkezett, Steve éppen egy repülőn ült és hazafelé tartott üzleti útjáról.
Lélekben ugyan egy gyerek érkezésére voltak felkészülve, de a helyzet megkívánta a gyors alkalmazkodást. „Nekünk nem volt kilenc hónapunk felkészülni a gyerekek érkezésére, mint mondjuk egy terhesség idején. Amikor nevelőszülőnek jelentkezik az ember, kap egy alapvető képzést arról, hogyan óvja meg a gyerekeket a kisebb bajoktól, de nincsen pelenkacserélő-tanfolyam, nem mondják el, melyik a legjobb tápszer, és arról sem esik szó, hogy mikor kell a sürgősségire rohanni egy kis köhögéssel. Az első hónapokban nagyrészt a családunkra és a Google-re támaszkodtunk” – mesélte Duke.
A két férfi családja nagy szeretettel fogadta Sean-t (6), Luc-öt (4) és Willow-t (3), amikor három évvel ezelőtt megérkeztek az életükbe. Mostanra mindketten a gyerekek törvényes szülei, de a dolog nem ment egyszerűen. Amikor elvállalták a három testvér nevelését, tudták, hogy bármikor visszakerülhetnek vér szerinti rokonaikhoz. Eltelt fél év, majd kilenc hónap, és ekkor a dallasi gyermekvédelmi szolgálat bejelentette, hogy újra megvizsgálják a korábban már számításba vett és átvilágított vér szerinti rokonokat – de ha náluk helyezik el a gyerekeket, akkor biztosan szétválasztották volna őket. Ekkor Duke és Steve ügyvédet fogadott, hiszen eddigre már komoly kötődés alakult ki köztük és a gyerekek között, és természetesen nem akarták elválasztani a testvéreket sem.
Nelsonék az első nevelőszülők között voltak, akiknek a véleményét számításba vette a bíróság úgy, hogy a gyerekek kevesebb, mint egy évig voltak a felügyeletük alatt. Korábban ilyen nem nagyon történt. Amikor a bíróság a javukra döntött, Duke azonnal jelentkezett egyedülálló örökbefogadó szülőnek, mivel ekkor azonos nemű párok még nem fogadhattak örökbe Texasban. Kilenc hónappal később hivatalosan is a gyerekek apukája lett. Miután Duke és Steve összeházasodtak Kaliforniában és Steve felvette párja nevét, második szülőként ő is örökbefogadásért folyamodott – habár az anyakönyvi kivonatokon nem szerepel a neve, de hivatalosan ő is a gyerekek nevelőapja.
Amikor Nelsonék úgy döntöttek, hogy gyermeket szeretnének, minden lehetőséget megvizsgáltak: a béranyaságot, a helyi és nemzetközi örökbefogadást, valamint a nevelőszülőséget is. Ahogy alaposabb kutatásba kezdtek, a szívük egyre inkább a nevelőotthonokban élő gyerekekhez kezdett húzni. „A döntő pillanat az volt, amikor felmentünk a texasi örökbefogadási szolgálat (TARE) honlapjára, és megnézegettük a gyerekek adatlapjait. Szívszorító volt látni azt a sok gyermeket, akiknek otthonra volt szüksége. Akkor eldöntöttük, hogy csakis ezt a megoldást választhatjuk.”
Amikor elkezdtek a tájékoztató órákra járni, Duke és Steve izgultak, vajon LMBT szülőkként hogyan fogadják őket, és meglepő tapasztalatokkal gazdagodtak. „Azt hittük, hogy biztosan elítélnek majd minket, amiért melegek vagyunk; néha így is történt, de sosem a hivatal, hanem az emberek részéről.”
Mostanra kezdenek hozzászokni a furcsálló pillantásokhoz, de azért még vannak érdekes pillanatok. „Lehet, hogy túlzás kihívásnak nevezni, de néha tényleg az. Vadidegenek megállítanak az utcán, és nagyon személyes kérdéseket tesznek fel, majd pedig köszönetet mondanak. Habár nagyon hálásak vagyunk a kedves szavakért, néha zavarba ejtő az egész és nem igazán tudjuk, mit válaszoljunk nekik. Kilógunk – ezt tudjuk. Értjük, hogy nem olyanok vagyunk, mint a többiek. De valójában tényleg olyanok vagyunk, mint bármelyik másik család. Ugyanúgy vacsorát kell készítenünk, iskolába küldeni a gyerekeket és fizetni a számláinkat. Általában szívesen osztom meg a tapasztalataimat, de amikor két öt éven aluli gyereked van, akik a dackorszakukat élik, meg egy hatéves, aki igyekszik az összes cukros finomságot a bevásárlókocsiba csempészni, akkor lehet, hogy nem az a legjobb alkalom idegenek kíváncsiságának kielégítésére.”
Duke és Steve immár 24 éve vannak együtt, és az elmúlt évben össze is házasodtak a Napa-völgyben Kaliforniában. Ez volt az első hétvége, amit az elmúlt években a gyerekektől távol töltöttek, és bár nagyon hiányoztak nekik a csemeték, de jogi szempontból mindenképpen érdemes volt hivatalosan is összekötni az életüket. „A gyerekeket és magunkat is szerettük volna bebiztosítani arra az esetre, ha valamelyikünkkel történne valami. Az esküvőnk csodálatos volt és romantikus, de egész hétvégén csak rájuk tudtunk gondolni. Reméljük, hogy mire eljön a 25. évfordulónk, Texasban is legális lesz az azonos neműek házassága. Akkor majd a családunk és barátaink is velünk ünnepelhetnek.”
És hogy mi a legjobb a gyereknevelésben? „Nehéz egy dolgot kiemelni. Minden nap vannak tökéletes pillanatok. Mindazok az apróságok, amikről azt hittük, hogy sosem fogjuk átélni őket, mert nem nő a párunk. Amikor például a gyerekek besurrannak a szobánkba, hogy napfelkelte előtt felébresszenek minket. Vagy amikor a földön fekve legózunk. Amikor együtt sétálunk az iskolába. Azt hiszem, a legjobb dolog mégis az, ahogyan megváltoztattak minket. Azok a dolgok, amiket fontosnak, különlegesnek vagy jónak tartottunk, megváltoztak és elmélyültek azáltal, hogy szülők lettünk.”
Forrás: Huffington Post
