Van Taylor Swiftnek egy dala, a New Romantics. Könnyed popdal, vidám, kedves, fülbemászó, de… valahol mégis halál komoly. Mert rólunk, egy borzasztóan bonyolult generációról szól, akik néha felnőttebbek a felnőtteknél és komolytalanabbak bármilyen gyereknél. És igen, a mi generációnk igenis más, igenis különös. Mert mi vagyunk az új romantikusok, akiknek már más a szerelem. A New Romantics egy himnusz akar lenni. És az is.
Mert igaza van. Unatkozunk. Annyi dologba belefáradtunk. Olyan vonatokra várunk, amik nem jönnek. Tele vagyunk skarlát betűkkel. Minden napunk igazi harc. És vágyunk a szerelemre. Vágyunk a veszélyre. És utáljuk a rólunk szóló pletykákat.
Még ha igazak is.
De közben van itt valami félreértés. Hol vagyunk mi romantikusak, így, 2017-ben? Hol hiszünk mi a nagy érzelmekben és a szerelem szentségben? Hol élünk mi meg mélyen, komolyan érzelmeket? Pontosan melyik elküldött péniszképnél vagyunk mi az új romantikusok?
Egy ismerősöm a fuckbuddyjáról panaszkodott, aki régóta együtt van egy másik sráccal, de néha jó neki a plusz gőzkieresztés. De most eljegyezték egymást. Végre beért a dolog, megvannak a gyűrűk, volt közös családi buli is. Erről jót is beszélgettek, és persze máig összeülnek egy-egy kávéra, egy csésze lelkizésre. Aztán persze a beszélgetés vége mindig ugyanaz a boldog mesék után: „Mikor szopsz le amúgy?” És ezt nem a haverom kérdezi meg.
Szóval a szerelem itt sem szent. Nagy dolog az eljegyzés, az élettársi kapcsolat. Üvölt a szituációból a romantika. A boldog vőlegény. A másik boldog vőlegény. És persze a boldog fuckbuddy, aki az elején megijedt, hogy most mindennek vége… De mi már az új romantikusok vagyunk. Nincs vége semminek. Csak jobban kell titkolózni.
Egy másik ismerősöm régóta párkapcsolatban él. Hét éve. Egy ideje eltűntek a közös szelfik, csak néha csúszik be egy-egy. Az ismerősöm boldogtalan is lehetne, de már túl van a boldogtalanságon. Belenyugodott, elfogadta, megszokta, hogy már nem beszélgetnek. Hogy már nem ülnek be közösen sehova. Hogy külön járnak bulizni. Hogy úgy élnek, mint két idegen. Tudjátok, két szoba közt a csend és végtelen távolság… Megszokta azt is, hogy ismerősök jelentik, hogy a másik már fent van Romeón. Miért nem hagyod el? – kérdem. Mert ott a tengerimalac. Mert ott a lakáshitel. És olyan kínos lenne mindenki előtt. Hiszen ők annyira szép pár.
Aztán ott van a boldogtalan pár, akik már csak Instagramon boldogok, de ott felépítettek egy olyan varázslatos képet magukról, amiről ciki lemondani. Ciki leleplezni, hogy ennek a fele se igaz. Ezek is mi vagyunk. Az új romantikusok. Akik inkább léteznek tovább vért izzadva, csendben cinkos Planet Romeo-hangok között. Hazugság minden.
A múltkor voltam egy koncerten, ahol feltűnt egy srác. Gyönyörű arc, gyönyörű test, pimasz arckifejezés. Szóval minden, aminek lennie kell. Full package. Az a fiú, akiről úgy gondolod, hogy úgysem lehet nála esélyed. Aztán mélyen a szemedbe néz. Néhány flörtölős sort egymásra nézve énekeltek. Aztán elmegy italért, és miközben jön vissza, hozzád dörgölőzik. Tinédzser lamúr. Aztán odalép hozzád, maradsz-e koncert után, bemutatja a barátait a barátaidnak. Dumáltok, kér egy cigit, isztok még. És érzed, hogy ez az. Aztán a srác elmondja, hogy másfél éve él kapcsolatban. De nem jó. Nem boldog. Te pedig nagyot sóhajtasz, elmondod, hogy tudod, milyen ez, megsúgod a barátaidnak, hogy a srác kapcsolatban él, ennek a love storynak annyi, majd amikor elmegy wc-re, te gyorsan elhagyod a helyszínt. Ha ezt olvasod, bocsi, hogy leléptem.
És én is új romantikus lettem. Aki fél óra erejéig hitt a tündérmesékben és abban, hogy az eddig látott filmjelenetek varázslatos szerelmekről igenis valóra válhatnak. Pedig mégis mögöttem van három komoly kapcsolat. Három szakítás. Három különköltözés. És négyszer tört már össze tényleg a szívem. De mégis hiszek abban, hogy igenis lehet egy olyan este, mikor a lehető legszebb körülmények között összekacsintasz valakivel és abból szerelem lesz.
És néha lesz is. Nektek is van olyan ember az életetekben, akire évek óta vágytok, mindig nézitek az Instagramját és néha még beszéltek is, de a randi sose akar összejönni és amint egyikőtök szabad, a másik pont foglalttá válik? Idén, mikor már épp el akartam hagyni a Magic Mirror sátrát a Szigeten, hirtelen szétnyílt a tömeg és ott állt az én álomemberem. Három évnyi vágyódás után végre újra egy helyen voltunk, mindketten egyedül, mindketten szinglik. A világ legjobb estéjét töltöttük együtt, aminek a végén elaludtunk kéz a kézben a Duna parton. Két nappal később ismét kimentünk együtt a fesztiválra, direkt azért, hogy végig együtt legyünk. A világ második legjobb estéjét töltöttük együtt. És nem volt megállás. Saját bevallásunk szerint mindenből a legjobbat éltük át egymással. Én nem is tudtam elhinni a szerencsém. Három évig vártam valakire és ennyire megérte? Három évig vártam a világ legszebb emberére, aki mellett aztán ennyi idő után majdnem minden nap kelek és fekszem? A világ legszebb szeptemberét töltöttük együtt. Aztán egyik este újra elmondta, hogy van egy meglepetés, ami miatt majd szabadságot kell kivennem. Alig várja. Aztán elmentünk enni. Megbeszéltük, hogy kicsit többet leszünk az én lakásomban is. Aztán visszamentünk hozzá. Töltött egy pohár bort. És szakított velem. Máig nem tudom biztosan, miért. De két hét múlva elmondta, hogy nincs jól a lelke. Egy új fiú miatt. Én pedig realizáltam, hogy 28 évet kellett várnom arra, hogy tényleg megtudjam, milyen, ha összetörik a szíved. De úgy igazán.
Néha azt hiszem, feladtam. Aztán lassan, de biztosan rájövök, hogy nem. Mert még mindig tudok úgy beszélni valakivel, hogy elinduljon bennem a lelkesedés. Mert tudom, ha nem is jön össze, vár egy másik élet egy másik emberrel, akiért tűzbe tenném a kezem. De ez már egy másik történet.
Lényeg, hogy még mindig hiszek a szerelemben. A csodákban. A mesékben. A romantikában. És ettől én is új romantikus vagyok. Hogy nem adom fel. Hogy képtelen vagyok feladni. És amíg nem adjuk fel, addig legyünk büszkén romantikusok. Bármilyen zavaros is néha az egész.
Kanicsár Ádám András
