1921 meglehetősen mozgalmas év volt a Brit-szigetek történetében. Alig ért véget az első világháború, ami miatt még mindig jegyrendszerben adták az élelmiszert, az ír függetlenségi háborúban pedig javában folytak a fegyverszüneti tárgyalások. A munkanélküliség az egekbe szökött, a nők azonos szavazati jogot követeltek, és még ritka kemény aszály is sújtotta az országot.
Ilyen körülmények között a parlamenti képviselők a lehető legsürgetőbb ügyet vették előre: megpróbálták törvénnyel tiltani a nők közötti szexuális kapcsolatot.
1885-ben a büntetőjogi törvény módosítása már rendezte a férfiak közötti szexuális kapcsolatok kérdését: két év börtönnel és kényszermunkával büntették azokat a férfiakat, akik „durva illetlenséget”, azaz súlyos szeméremsértést (gross indecency) követtek el egymással. (A „köz” szemérme természetesen semmilyen formában nem sérült, amikor mindez zárt ajtók mögött, magánlakásban történt, de a törvényalkotókat nem zavarta különösebben.) A jogszabályt használták később Oscar Wilde és Alan Turing elítélésére is, ahogy sok más férfi esetében.
1921-re aztán a kormány rájött, hogy akármilyen homályosan is van megfogalmazva ez a bizonyos „durva illetlenség”, amit számtalan módon lehetett értelmezni, nőkre azonban nem tudják alkalmazni, mert csak a férfiak szerepelnek az érintett szakaszban. Kellett tehát egy törvényjavaslat, amely a nők esetében is büntetést rendel.
Szélesebb körben elterjedt legenda, hogy annak idején maga Viktória királynő miatt zárták ki a női homoszexualitást az 1885-ös törvényből, mert az erkölcsös királynő nem tudta elhinni, hogy ilyesmi létezik. Viktória királynő részvétele azonban csak kitaláció – a korra jellemző, nőket másodrangúként kezelő felfogásában a törvényt jegyző Henry Labouchere kizárólag a férfi homoszexualitásra fókuszált, a leszbikus nőket teljesen figyelmen kívül hagyta.
Az 1921-es törvényjavaslat úgy kívánta orvosolni a helyzetet, hogy egy záradékkal egészítik ki a büntetőtörvénykönyv vonatkozó részét. „A nők között elkövetett minden súlyosan szeméremsértő cselekmény vétségnek minősül, és ugyanolyan módon büntetendő, mint az 1885. évi büntetőjogi módosításról szóló törvény 11. szakasza értelmében a férfiak által elkövetett cselekmények.”
A törvényjavaslat rendben el is jutott a Lordok Házába, ott azonban azonnal elakadt. A felsőház lordjai ugyanis úgy gondolták, ha betiltják a leszbikusságot, azzal egyszerűen csak még több leszbikust hoznak létre, mivel a nők bizonyára csak megrészegülnének a tiltott gyümölcstől és ki akarhatják próbálni.
James Harris, Malmesbury ötödik grófja azzal kezdte a vitát, hogy bocsánatot kért, amiért „arról kell beszélni, amely mindannyiunk számára bizonyára a legundorítóbb és legszennyesebb téma”. De ragaszkodott ahhoz, hogy bármennyire is „undorító” ez a téma, „egy ilyen záradék elfogadása sokkal többet ártana, mint használna.”
Kifejtette, hogy a leszbikusok kriminalizálása növelné a nők elleni zsarolások számát, akik szerinte egyébként „félelem vagy idegesség, valamint a kölcsönös védelem iránti vágy miatt” szeretnek barátnőként közös ágyban aludni.
Ugyanakkor a törvényi tiltás szerinte csak növelné a leszbikusok számát. „Mindannyian tudjuk, hogy az erkölcstelenség részben a háborút követő idegállapotok miatt növekszik, de úgy vélem, hogy ezeket az eseteket jobb [az érintettek] saját döntésére bízni” – mondta. „Úgy vélem, hogy az emberiség e szerencsétlen példányai a szokásos folyamat révén kiirtják magukat, amelyről tudjuk, hogy minden nemzetnél minden korszakban végbement. Minél inkább reklámozzuk a bűnözés tiltásával, annál inkább szaporodni fog.”
Hamilton Cuffe, Desart grófja egyetértett vele, ő azt mondta: „Határozottan azon a véleményen vagyok, hogy az efféle témák puszta megvitatása hajlamos a kiegyensúlyozatlan emberek fejében, akikből sok van, egy olyan vétség eszméjét kelteni, amelyről nagy többségük még csak nem is hallott.” Cuffe elismerte, hogy leszbikusok valóban léteznek, de ha vádat emelnének egy ilyen nő ellen, akkor „emberek ezrei szereznének tudomást arról, hogy létezik ez a bűncselekmény, hogy létezik ilyen szörnyűség”. Éppen emiatt a szerinte „hisztérikus” nők figyelmének felhívása a leszbikusság létezésére „nagy közveszély” és „nagyon nagy hiba” lenne.
Frederick Edwin Smith lordkancellár is csatlakozott Cuffe gondolataihoz. „Ebben az országban a nők túlnyomó többsége egyáltalán nem hallott erről a dologról” – mondta. „Bátorkodom azt állítani, hogy 1000 nőből 999 még csak pusmogást sem hallott erről a gyakorlatról.”
A Lordok Házában egyetértés született és végül elvetették a törvényjavaslatot, hogy a nők esetében is büntessék az azonos nemű kapcsolatokat. Azzal, hogy 1921-ben elkerülték a hivatkozott „nagy közveszélyt”, akaratlanul is queer nők generációinak biztosítottak viszonylagos nyugalmat a következő évtizedekre.
