Margaret Atwood az egyik legjelentősebb kortárs író: számos nagy hatású regény, verseskötet és irodalmi díj van már a háta mögött. Könyveiben sokszor foglalkozik a nemi szerepekkel és sztereotípiákkal, és legyen szó riasztó disztópiáról, sci-fire hajazó rejtélyről vagy évtizedeken átívelő családregényről, különleges stílusa, karakterformáló és történetmesélő képessége mindig magával ragad. A szolgálólány meséjéből most készült briliáns tévésorozat, de nem csak ez adja az aktualitását – ezért ebben a hónapban Atwoodnak erről a viszonylag korai művéről lesz szó.
A kanadai írónőnek talán fogalma sem volt róla, amikor 1985-ben megírta A szolgálólány meséjét, hogy több, mint harminc évvel később milyen aktualitása lehet a könyvének. A disztópikus Amerikában – új nevén: Gileádban – játszódó történet főhőse Fredé, egy Szolgálólány, akinek az a „küldetése” a környezetszennyezés és a betegségek által megtizedelt társadalomban, hogy egészséges gyermeket szüljön, erkölcsös és engedelmes legyen.
Gileád egy vallási alapú diktatúra, amelyet egy szélsőséges keresztény szekta irányít, és törvénykezésének alapjait leginkább az Ószövetség adja. Az emberi jogok így tehát igen szigorú keretek közé szorulnak, a nők lehetőségei pedig még annál is korlátozottabbak: nem birtokolhatnak tulajdont, nem dolgozhatnak, nem olvashatnak, és főképp nem dönthetik el, hogy milyen szerepet töltenek be a társadalomban. Gileádban ugyanis minden nőnek megvan a helye. A nukleáris katasztrófák után még termékenyen maradtakat kiutalják a magas pozícióban lévő férfiaknak, akiknek azonban van egy „hivatalos” felesége, aki vagy túl idős a gyermeknemzéshez, vagy más okból meddő – vele nem is ápolhatnak intim kapcsolatot, de a Szolgálólánnyal sem érintkezhetnek a szükségesnél (értsd: a kötelező aktusoknál) többet. Rajtuk kívül vannak még olyanok, akik házimunkát végeznek (tehát a cselédek), és azok a fanatikusok, akik a Szolgálólányok „kiképzését” végzik.
Ez a társadalmi rend ugyanis a történet szerint mindössze három éve áll fenn, így a rendszer irányítóinak komoly agymosást kell bevetniük a korábban a mi jelenlegi világunkéhoz hasonló módon élő nők ellen. A kemény fizikai fenyítés és a közösségi nyomás azonban gyorsan meggyőz arról mindenkit, hogy ne akarjon ellenállni. Persze vannak rebellisek és szökevények, de ők vagy megtörnek a durva büntetésektől, vagy nyomtalanul eltűnnek, és társaik csak reménykedhetnek benne, hogy végül sikerült maguk mögött hagyniuk Gileádot. A szigorú szabályok megszegésétől rettegő Szolgálólányok teljesen elszigetelődnek egymástól, és bár mindig párban kell járniuk mindenhová, nem barátkoznak össze, hiszen a másik bármikor elárulhatja őket a hatalomnak egyetlen rossz kijelentés miatt.
És hogy mi lesz a többi nővel, a lázadókkal, az idősekkel, vagy mondjuk a leszbikusokkal, akik nem hajolnak meg a totalitárius rendszer előtt? Őket küldik el a Telepekre, ahol sugárszennyezett hulladékot lapátolhatnak, aminek egyenes következménye a fájdalmas halál. Érző emberekről lévén szó, szabályszegőkből akad bőven; természetesen éppen ez indítja be a történetet, amit Fredé elbeszéléséből megismerhetünk.
Igazi értéke tehát csak akkor van egy nőnek Gileádban, ha képes egészséges gyereket a világra hozni, akkor viszont egyfajta védelmet is élvez. Ez a „védelem”, valamint a nők és férfiak viszonyainak szabályok közé szorítása, az állandó gyanakvás kiépítése, a diktatórikus szabályok, a vallásos dogmákba való menekülés egy olyan világból, ami már nem igazán alkalmas az emberi élet fennmaradására – mindezek az elemek teszik Atwood regényét épp annyira aktuálissá most, mint a nyolcvanas években. Hiszen ha végiggondoljuk, hogy olyan világban élünk, ahol az emberek helyenként már csak maszkban bírnak utcára lépni a levegőszennyezéstől, ahol a vezetők hazugságai „alternatív tények”, ahol a félelem és a gyűlölet tömegeket képes megmozgatni, és ahol az emberek „szabadon ébrednek” a tudomány valósága helyett, Gileád már nincs is olyan messze.
