Az interjú első részét magazinunk októberi számában olvashatjátok, amely már elérhető online:
És nyomtatott verzióban terjesztési pontjainkon is:
H.: Csak Magyarországon léptél/lépsz fel?
G.: Nem. Régebben Ausztriába is léptem fel Bécsben és Grazban. Tavaly pedig volt szerencsém az USA-ban szerepelni, idén pedig Rodoszon voltam.
H.: Külföldön máshogy néz ki egy travishow, mint amit mi itt megszokhattunk?
G.: Más, az USA-ban sokkal fontosabb a látvány, és ott akár 1,5 órás nagy showkat is nyomnak sok-sok fellépővel. Rodoszon pedig szólóban léptem fel, de maga a műsor menete is más volt, mert csak egy-egy számot adtam elő és utána elvegyültem a közönség között.
H.: Van jó pár olyan szám, amiről mindenki tudja, hogy a „te” számod, mondhatni a védjegyed. Ez szándékos vagy így jött ki?
G.: Nekem fontos, hogy egy adott számba beletegyem önmagamat, az egyéniségemet. És amit csinálok, az időtálló legyen és éveken keresztül elő tudjam adni. Ilyen produkciók például a Gésa vagy Dömperrel közösen a Diós kalács, de még sok más produkciót is tudnék említeni.
H.: Említetted a kezdeti Pride-ot. Te azon traviként vettél részt, és úgy általában mennyire kezeled nyíltan a melegségedet?
G.: Régebben a Pride-okra traviként mentem el, idén civilbe férfiként vonultam. A melegségemet mondhatni mindig is nyíltan kezeltem. De szerintem nem nehéz levágni rólam, hogy „mi a helyezet a Futrinka utcában” (nevet).
H.: Ért valaha bármilyen hátrány vagy megkülönböztetés azért, mert meleg vagy és traviként lépsz fel?
G.: Őszintén szólva nem. Soha nem csináltam titkot a melegségemből, aztán a traviskodásomból sem. A civil munkahelyeimen tudták, hogy meleg vagyok, de még azt is, hogy hétvégenként traviként lépek fel és soha nem származott ebből hátrányom. Én azt vallom, hogy ha én normálisan viszonyulok az emberekhez, akkor ők is normálisak lesznek és nem a szexualitásom alapján fognak viselkedni velem. Amikor volt párom sose zavart, hogy az utcán csókkal köszönjünk egymásnak vagy, hogy a szomszédok előtt felvállaljuk a kapcsolatunkat. Azt gondolom, hogy a melegeknek fel kell vállalniuk önmagukat a világ előtt, egyrészt mert nekik is könnyebb lesz onnantól, hiszen nem kell hazugságban élniük. Másrészt az embereknek látniuk kell, hogy igenis vagyunk, létezünk, ezt nem mi választottuk vagy kértük és mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bármelyik heteroszexuális.
H.: Volt olyan, hogy nagy nyilvánosság előtt melegként vagy traviként jelentél meg?
G.: Ahogy már említettem régebben a Pride-okon traviként vonultam, de ami a legnagyobb nyilvánossággal járt az a Big Brother VIP volt. Abban a műsorban meleg férfiként és transzvesztitaként is szerepeltem és, ami még engem is meglepett, hogy nagyon sok pozitív visszajelzéseket kaptam a műsor után. Úgy érzem, ezzel sokat tettem az LMBTQ emberek elfogadásáért.
H.: Zárásként a véleményedre lennék kíváncsi. Mennyiben másabb most melegként élni, mint akkor?
G.: Erre a kérdésre nincs igazán jó válasz. Most sokkal könnyebb ismerkedni, hiszen ott az internet, a közösségi oldalak, ami egy nagyon jó dolog, hiszen anno semmi ilyesmi nem volt maximum azok a helyek ahova melegek jártak ismerkedni, lásd Duna korzó. Viszont régebben sokkal fontosabbak voltak az emberi kapcsolatok. Az akkor kötött barátságok tartósabbak voltak, mint általában a mostaniak. Régen, ha valakivel beszélgetni, ismerkedni akartál, akkor „kénytelen” voltál vele találkozni és beülni egy kávéra vagy elmenni sétálni. Illetve nagyon sok baráti összejövetel volt, ahol kártyáztunk, társasoztunk, ami személyes tapasztalatom szerint sok mai fiatalnak is igénye lenne nem csak a bulik, csak ugye sokan nehezen mozdulnak el a számítógép vagy a telefon mellől és inkább ott élik társasági életüket. De senki ne értse félre nem rossz dolgok ezek, csak néha furcsa nekem, aki a személyes találkozásokhoz szokott. Illetve, ami jelentősebb eltérés, hogy anno sokkal zártabb, de összetartóbb volt a meleg közösség, mint most, és lehet ennek az az oka, hogy örültünk annak, hogy egymásra találtunk és sokkal jobban odafigyeltünk, vigyáztunk egymásra.
Bámli Zoltán
