Életmód

A Kádár-kortól a Humenig – Interjú egy 30 éve együtt élő meleg magyar párral

Janira és Zolira először a Humen Facebook oldalán figyeltem fel, ahol egy előbújásról szóló bejegyzés alatti hosszabb hozzászólásban Zoli elmesélte, hajdanán édesanyja mit szólt a barátjához. A barátjához, akit azóta is szeret, akire férjeként tekint három évtizede. Itt, 2017 Magyarországában. Hogy mit mondott végül Janinak Ida néni? A beszélgetésből ez is kiderül. 

 Kezdjük azzal, ami párok esetében először érdekli az embereket, és mivel ti a nyolcvanas években találkoztatok, így számunkra akár szokatlan is lehet. Hogyan ismerkedtetek meg? 

Zoli: A főiskola után egy vidéki nyomdában kezdtem dolgozni gyakornokként. Az egyik területen megláttam egy fiút, aki olyan volt, mintha a kis herceg lépett volna ki a könyvből. Egy darabig csak néztük egymást, aztán hozzám lépett, és a vállán lévő kitűzőre mutatott: Hívj meg egy sörre! Én azt mondtam: Miért ne… Hát így kezdődött. A merészségen kívül ismerkedési lehetőség egyáltalán nem állt rendelkezésre. Az ember csak a megérzéseire hagyatkozhatott, és vagy szerencséje volt vagy nem. 

A „szerelem első látásra” érzésen túl milyen tulajdonságaitok fogtak meg egymásban leginkább? 

Jani: Engem Zoli szépségén túl a végtelen őszintesége fogott meg. Őt pedig az, hogy egy rugóra jár az agyunk, egyformán gondolkodunk a világról. 

De minden kapcsolatban – hol előbb, hol utóbb – előfordulnak mélypontok. Nektek hogyan sikerült áthidalni ezeket az időszakokat? 

Zoli: Mi pont egymás ellentétei vagyunk, és ha veszekszünk néha, az abból látható, hogy nem szólunk egymáshoz. Aztán mindig eljön a pillanat, hogy egyikünk nem bírja tovább és egy poénnal elütjük a vitát. 

Változott az elmúlt harminc évben az, ahogyan nyilvános helyeken kimutatjátok egymás iránt a szereteteket? Előfordul-e olykor egy szájra puszi, vagy hosszabb ölelés? 

Jani: Volt ilyen, de nagyon ritkán, és az is csak külföldön. Gran Canarián kézen fogva is sétáltunk. Itthon azonban nem provokálnánk ezzel az embereket. 

Amikor az interjú készül, pár nappal vagyunk túl az Előbújás Napján. Ti mikor és hogyan osztottátok meg családotokkal, hogy a férfiakhoz vonzódtok? Ez olyasmi, ami akár egy évtizeddel ezelőtt is jóval nehezebb téma volt. 

Jani: Nálunk ez nem igazán volt probléma. Zoli anyja első pillanattól fogva úgy fogadott, mint családtagot, az én szüleim is elfogadták őt minden különösebb megjegyzés nélkül. A filmekben látható drámai bejelentésre nem került sor. Nem sokkal a megismerkedésünk után, mikor még nem volt lakásunk, sőt albérletünk sem, néha a szüleim nyaralójába mentünk egy-egy éjszakára…
A következő héten Zoli feljött hozzánk. Anyu így fogadta: “Találtam egy fülbevalót, biztosan a tiéd.” Nem volt semmilyen egyéb kérdés, szemrehányás vagy dráma. Az én családom úgy fogad el az élettől mindent, ahogy van. Azt kaptam otthonról útravalóul, hogy amin nem tudunk változtatni, azt el kell fogadni. 

A vasárnapokat általában együtt töltöttük: Zoli, az édesanyja, Ida néni, és én. Egy őszi napon, mikor Ida néni már nagyon beteg volt és elbúcsúztam tőle, azt mondta “Janó, vigyázzon a fiamra!” Akkor láttam utoljára, két hét múlva meghalt. Hozzám mindig kedves volt, úgy szeretett, mint a fiát. 

Zolival ellentétben azonban én nagyon nehezen beszélek magamról, az életemről. A melegség kérdése sem központi téma. Nem állok ki a világ elé, hogy én meleg vagyok, de ha rákérdeznek, elmondom az igazat. Nincs rajta szégyellnivaló, de nincs miért büszkélkedni sem vele. Egyszerűen csak ez a tény. 

A saját bőrötökön mit tapasztaltok, mennyire könnyebb vagy nehezebb ma melegként élni Magyarországon, mint volt 15 vagy 30 évvel ezelőtt? 

Jani: Nekünk semmi konfliktusunk nem volt emiatt. Londonban persze szabadabban érezheti magát az ember, de Magyarországon sem okoz semmilyen gondot. 2009 óta lehet a melegeknek bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíteni. Mi is jelentkeztünk. És mivel nemcsak egy szűk körben aláírt okmányt akartunk kapni, 2010 februárjára nagy esküvői bulit szerveztünk. Közel száz vendégünk volt. Zoli nővére volt az egyik tanúnk. Az én szüleim is eljöttek, és még jó páran a családból. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ez nem egy normál esküvő. 

Az esküvőn túl volt olyan ünnep vagy évforduló, ami különösen emlékezetes? 

Zoli: A legemlékezetesebb évforduló a mostani 30 éves. 1987-ben csináltunk egy fényképet a Rab-szigeten. Ezt a képet ugyanott idén megismételtük… 

Korosztálytól függetlenül nagyon sokan keresik a nagy Őt. Vágyunk arra, ami nektek megadatott, hogy harminc év után is ugyanarra mondhassuk, hogy ő a párunk. Mit üzentek a bizakodó srácoknak? 

Zoli: Mindenki tud magának életre szóló társat találni, de az ilyen kapcsolat lemondással is jár: az embernek le kell mondania önmaga egy részéről. Tudni kell megbocsátani. Meg kell tanulni, hogy néha akkor is igazat kell adni a másiknak, ha nincs igaza. És bár közhelyesen hangzik, de boldogok csak úgy lehetünk, ha mindig a másik boldogságát tartjuk fontosnak. 

Previous post

A világ legszexisebb matektanára megsétáltatta a kifutón az alsónadrágjait

Next post

Közös akcióba kezd a STEREO AKT és az Amnesty International Magyarország