Életmód

„Bántottak a melegségem miatt, de több a pozitív csalódás, ezekbe kapaszkodom”

 

A segítő szakmáról vagy inkább hivatásról sok minden elmondható, de az nem, hogy könnyű lenne. Ez különösen igaz, ha a gyermekvédelemről van szó. Ebben a hónapban Krupa Adriánnal beszélgettünk, aki egy vidéki városban elhivatottan próbál segíteni azoknak a gyermekeknek és családjuknak, akiknek erre szükségük van.

Beszélnél a munkádról, hogy pontosan mivel is foglalkozol?

Egy gyermekjóléti központban vagyok esetmenedzser és lakótelepi szociális munkás. Esetmenedzserként feladatom a veszélyeztetett körülmények között élő gyermekek megsegítése, a feladatok koordinációja. Vannak olyan gyermekek, akiket súlyos veszélyeztető körülmények miatt kiemelnek a családjukból – az ő szüleikkel is dolgozunk annak érdekében, hogy a gyermek minél előbb visszakerülhessen hozzájuk.
Lakótelepi szociális munkásként pedig a csellengő, a társadalom perifériáján élő gyermekek támogatása a fő célunk, elsősorban preventív programokkal: van színjátszó csoportunk a kreatívabb gyerekeknek, társasjáték klubunk, megjelenünk helyi rendezvényeken, csinálunk pályaorientációs csoportfoglalkozást, és még sok más színes, hasznos időtöltést kínálunk a gyerekeknek.

Hogyan kerültél erre a területre?

Amikor érettségiztem, nem voltam biztos abban, hogy merre tovább, így vendéglős szakmát szereztem. Eközben a családban történt egy haláleset, ezután a három éves, autisztikus unokaöcsém felügyeletét időszakosan én oldottam meg a nővérével közösen. Nagyon nehéz időszak volt mindannyiunknak, és az ehhez kapcsolódó tortúra vezetett a szociális munka és a gyermekvédelem felé. Egy percét sem bántam meg. Viszonylag jó képzést kaptam, jó eredménnyel diplomáztam, azonnal elhelyezkedtem, és rájöttem, hogy semmit sem tudok. Ez, ahogy tapasztalom, általános jelenség, hiszen a szociális munka egy nagyon nagy terület, minden szakterületből csak egy falatot csippentünk le a felsőoktatásban.

Melegségedet nyíltan kezeled. Nehéz volt eljutni eddig?

Nehéz. Szinte egész életemben a fiúk érdekeltek. Kétségek időnként voltak bennem azzal kapcsolatban, hogy melyik nemhez vonzódom igazán, de leginkább az a néhány próbálkozás volt nehéz a lányokkal. Próbáltam megfelelni a környezetnek, az elvárásoknak. Az nem én voltam. Inkább ez az út volt rögös, a coming out és az önkifejezés már nem volt nagy akadály. A szüleim mindig is arra neveltek, hogy legyek őszinte, ne féljek kimondani azt, ami van. Sokat bántottak amiatt, mert nyíltan vállalom a melegségem, de sokkal több a pozitív csalódás, ezekbe kapaszkodom.

 

 

Boldog párkapcsolatban élsz pároddal már 2 éve. Kapcsolatotokat tejesen nyíltan felvállaljátok. Miért fontos ez szerintetek?

Igen, szerencsére nagyon boldogok vagyunk. Azért fontos számunkra ennek felvállalása, mert ezek vagyunk. Mi együtt vagyunk egy egész, nagyon jól kiegészítjük egymást. Egyikünk sem szeret hazudni, nem látjuk értelmét tagadni azt, akik mi vagyunk. Aki elfogad engem, minket így, ahogy vagyunk, akkor az nagy öröm számunkra, és minden kincset megér; aki pedig nem, az nem számít.

Egy dunántúli városban élsz. Szerinted a vidéki lét jelent bármiféle hátrányt, főleg melegként?

Számomra nem. Szeretem ezt a települést, szinte minden ide köt engem, a barátok, a család, az élmények. Párkeresés szempontjából sem éreztem hátrányosnak, hiszen egyrészt áthidalhatatlan távolságok nincsenek, másrészt a főváros is elég közel van. Budapesten jártam főiskolára, megfordult többször a fejemben, hogy a tanulmányaim alatt akár kollégista is lehetnék, ahogyan az is, hogy diplomázás után ott is folytathatnám az életet, de nem így történt, amit egyáltalán nem bánok. Tény, hogy vidéken talán kevésbé elfogadóak az emberek, de az engem nem érdekel, hogy ki hogyan viszonyul a melegségemhez, csak azok számítanak, akik tényleg minden nap jelen vannak az életemben. Ők pedig nyilván azok az emberek, akik elfogadják azt, aki vagyok.

Mik a terveid?

Az élethosszig tartó tanulás híve vagyok, mindenképp szeretnék még tanulni valamit, ami nem feltétlenül szakmába vág, de konkrét terveim nincsenek ezzel kapcsolatban. Sokat gondolkodunk a párommal egy paleolit, cukor-, glutén-, laktózmentes és egyéb különlegesnek mondható termékeket kínáló pékség, cukrászda kapcsán. Jó lenne egy ilyen a környéken, de nincs. Csinálhatnánk, mivel ő cukrász, nekem is van erre irányuló végzettségem, már csak tőke és lendület kell – de ami késik, nem múlik.

Mit üzennél az olvasóknak?

Azt, hogy mindennap legyen hálás az ember azért, amije van. Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, így meg kell ragadni és élvezni a pillanatot, amíg lehetséges, és ezért csakis mindenki maga lehet felelős, hiszen mindenkinek megvan a saját útja, amit egyengetnie kell.

 

Szerző: Bámli Zoltán

 

Previous post

Zene: A kilencvenes évek szívtiprói

Next post

Meghiúsult a pride az ukrajnai Odesszában