Kultúra

“Az embernek mindenképpen ott kell lennie a színpadon”

A Katona József Színház tavaly októberben mutatta be Molière A nők iskolája című darabját. A hajdani kujon, a középkorú Arnolphe (Máté Gábor) kiemel egy négyéves kislányt az addigi környezetéből, és úgy rendelkezik, hogy teljes tudatlanságban nőjön fel – ekképpen akar magának engedelmes, megnyugtatóan ostoba, hű feleséget nevelni. Ám annyira fél a megcsalt férj nevetséges szerepétől, hogy ezzel mintegy odavonzza a veszélyt: a felnőtté érő Ágnes (Rujder Vivien) tekintete megakad Horace-on (Tasnádi Bence), és egymásba szeretnek. Az előadás kapcsán a két fiatal színésszel – Máté Gábor tanítványaival – beszélgettünk.

 

A nézők számára nagyon szórakoztató A nők iskolája. Ti színészként hogy érzitek benne magatokat?
Tasnádi Bence: Már az olvasópróbán látszott, hogy ez egy nagyon eleven szöveg. Gyakorlatilag egy másfél órára nyúló kabaréjelenetről van szó, amiben ugyan az alapfélreértést járjuk körbe számos alkalommal és vannak pillanatok, amikor az anyag lendülete megtörhet, de azt érzem, hogy maga a színpadi játék ezt nem engedi.

Vivien, az általad megformált Ágnes hosszú utat tesz meg az előadásban.
Rujder Vivien: Ágnes általában színen kívül ,,jellemfejlődik.” A szerelemtől egyre jobban kinyílik a szeme a világra, és attól függően, hogy hol tart, más-más állapotban jön be a színpadra. Bencének kicsit nehezebb a dolga, fokoznia kell azt a humoros félreértést, amelyről elejétől fogva lehet tudni, hogy mi lesz a vége. Mindenki azt várja, hogy mikor borul már ki végre a bili.

Milyen volt Ascher Tamással dolgozni?
R.V.: Miatta nem izgultam, inkább attól voltam megilletődött, félszeg, hogy az osztályfőnökömmel, Máté Gáborral dolgozom együtt. Jól működtünk Tamással, nem vettem elő a nyusziüzemmódomat, mint a szakmai gyakorlatom legelején. Bátran kérdeztem tőle, ő lecsittegett, ha valami egyáltalán nem volt a helyén, de abszolút figyelembe vette, amit mondtam.
T.B.: Nekem ez a második közös munkám Tamással, most nagyobb szerepben, mint először. A próbafolyamat első négy hetét, amíg megtanultuk a szöveget, nagyon-nagyon élveztem, aztán az utolsó két hétben valahogy letörte a játékkedvemet. Nagyon kedvelem és tisztelem Tamást, és a kéréseinek egy része jogos is volt, csak ahogy elkezdte boncolgatni, elkomorodott az a vehemens önfeledtség, amivel addig próbáltam. Gáborral viszont az első pillanattól kezdve jól működtünk együtt, és végig egy rugóra járt az agyunk.

Vivien, volt-e személyes tanulsága annak a fejlődéstörténetnek, amelyet a szerepedben megmutatsz?
R.V.: Megtanultam visszagondolni a régi önmagamra, és megtanultam reprodukálni azt. Gábor sűrűn mondogatta, hogy gondoljak arra, milyen voltam, amikor elkezdtem az egyetemet. Nagyon pörgős, hadarós, pattogós, tűzről pattant leányzó vagyok, amiből vissza kellett vennem. A próbafolyamat elején még egyáltalán nem ment, de aztán lebetegedtem, és ez az állapot a szerep szempontjából jókor jött: nem volt energiám, így kénytelen-kelletlen lelassultam Ágnes működéséhez. Jó lecke volt megtanulni, hogyan lehet hiteles a tudatlanság, meddig nem látni a szememben, hogy én mint Vivien többet tudok már annál, mint ahol Ágnes tart.

Mi lehet a legvonzóbb a nézőknek A nők iskolájában?
T.B.: Molière. Klasszikus szerző klasszikus darabja, kötelező olvasmány is, amit Závada Péter friss szövegkönyve alapján játszunk. Peti szövege nagyon jó!
R.V.: Az sem utolsó szempont, hogy az osztályfőnökünk elég nagyot penderít benne.

És – a nézőtérről legalábbis úgy tűnt – nagyon élvezi.
T.B.: Nem mindig. Gábornak rengeteg szövege van, kőkeményen kell koncentrálnia. Szóval nem olyan felhőtlen élvezet ez, mint amilyennek látszik. Amíg a néző szórakozik, a színész dolgozik.

Játszottatok már olyan karaktert, amelyről eleinte úgy éreztétek, hogy nem nektek való?
R.V.: Játszom is. Ha úgy érzem egy karakterről, hogy az nem én vagyok, próbálok olyan apróságokat találni a szerepben, amiktől meg tudom kedvelni. Kocsis Gergő [a Katona színművésze – a szerk.] egyszer azt mondta nekem – ezt a mai napig úgy szeretem! –, hogy ha a színész kezében vagy zsebében van valami, amit morzsolgat, amiről csak ő tudja, hogy mi az, sokkal titokzatosabb lesz a színpadon. Más lesz a kisugárzása attól, amire közben gondol. Ilyen apróságokat talál ki az ember, amikor nem érez igazán magáénak egy szerepet.
T.B.: Én is voltam már és vagyok is olyan előadásban, amit alapvetően nem kedvelek. De muszáj megszeretni, mert az embernek mindenképpen ott kell lennie a színpadon, és ha már ott van, jobban jár, ha megpróbálja megtalálni benne az örömét. Ha nem sikerül, akkor az sajnos látszik. Akárhogy is, de hitelesnek és őszintének kell lennünk.

Szerző: L. Horváth Katalin
Fotók: Horváth Judit

 

Previous post

Hárommillió látogatót várnak a madridi World Pride-ra

Next post

Nyálcsorgató: A gyönyörű szemű modell