Életmód

Az átalakulás: III. rész

Szóval itt állok újra a Gilda Maxban két hónap után, a nagy teremben, ahol csoportos foglalkozásokat tartanak, és újra itt az idő, hogy levegyem a pólóm és fotókat készítsenek a testemről. És belém hasít a felismerés, hogy mindezt már nem rémálomként élem meg.

Mert hogyan is álltam én eddig a póló levételével? Leginkább sehogy. Évek óta nem voltam strandon, nem ültem szaunában, és alapvetően kerültem minden szituációt, ahol félmeztelenül kellett volna volna lennem. Szex alatt sem vettem le. Szomorú, ugye? Pedig igazából sose volt súlyosan rossz a helyzet.

Alsóban vékony kisfiú voltam, aztán ötödik osztály környékén duci gyerek lettem. Miután meg akartam szerezni Flóra (!) szívét és zavart a súlyom, egy Avril Lavigne album (Let Go) és egy öreg szobabicikli segítségével lefogytam. Ám ez a rövid duciság nagy nyomot hagyott bennem. A környezetem csipkelődése ahhoz vezetett, hogy sokszor szégyelltem, ha enni akartam, és rögeszmémmé vált, hogy vékony legyek. Ez nem szűnt meg azután sem, hogy vékony lettem. Visszanézve a gimis fotóimat, már nemcsak az elképesztően zavarba ejtő frizuráimat látom, hanem azt is, hogy mennyire betegesen vékony voltam, és tudom, hogy még akkor is azon járt az agyam, hogy elég vékony vagyok-e és hogy fogyhatnék többet. Aztán gimi végén elkezdtem kondizni és nagyjából jóban voltam a testemmel. Kis mellizom, viszonylag lapos has – készen álltam rá, hogy 18 évesen maximálisan hozzam a nyunyó szerepet Budapesten. Ahol aztán még tovább fogytam (már nem kellett volna) és nem volt semmi gond a világgal. Aztán 24-25 évesen az ember szép lassan tapasztalja, hogy itt a vége a nyunyó-kornak, lassan kéne valami izom is. És sajnos éppen erre az időszakra esik az az élethelyzet is, mikor az ember elkezd komolyabban élni valakivel, hirtelen jobban vágyik a kényelemre és a nyugalomra, és ezt lassan, de biztosan meg is engedheti magának. Jöttek a nagy szerelmek, együttélések, együtt összekuckózás pizzával, chipsszel, és jöttek a kilók is. És újra eljutottam oda, hogy a zuhanyból kilépve nem mertem a tükörbe nézni, csak lesütött szemmel gyorsan megtörölköztem és kaptam is magamra a ruhát. Még az akkori párom előtt is. Holott nem volt a testemmel semmi baj. De még ha lett is volna… Akkor sem lett volna szabad elzárkóznom az elől, hogy jól érezzem magam. Hogy elmenjek szaunába. Elmenjek strandra. Vagy félmeztelenül aludjak.

 

 

Az első cikkben már elmeséltem, hogy a Gilda Max edzője, Gyula nagyon komolyan kérdezte meg, hogyan állok a testemmel, és elmondta, semmi értelme nem lesz lefogyni és izmosodni, ha nem fogom elfogadni magam. És ezen is dolgozni kell. És dolgoztunk is.

Szóval itt állok újra a Gilda Maxban két hónap után, és újra itt az idő, hogy levegyem a pólómat és fotókat készítsenek a testemről. És nem félek. Sőt, picit várom is. Otthon már fotóztam és először csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy alakultam valamennyit, de nem eleget. Félve is küldtem el a fotómat Erdei Zsoltnak, a Humen Media ügyvezetőjének, de ő lelkes volt. Megmondta, hogy hasonlítsam össze az augusztusi fotót az októberivel. Miután elkészült a montázs, megdöbbentem. Megnyugodtam. Lelkes lettem. És másnap nem vettem le félve a pólót. Lehet, hogy életemben először.

Nem, nem lett kockahasam, nem lettem állatian izmos, és nem vertem szét még egy klaviatúrát sem a megemberesedett bicepszeim miatt. De lapos lett a hasam, lett némi mellizmom, kifejezetten formás a hátam, erősebb a kezem és bizonyos fénybeállításokban (ez a fürdőszobai tükröt jelenti) elő-előbújik két kocka is… Egyszerűen látszik a testemen, hogy foglalkozom vele. Látszik, hogy elindultam egy olyan úton, ami nagyon jó irányba visz. És ahhoz képest, hogy két hónapról van szó, ez óriási változás. És ez mind Gyulának köszönhető. Ha nem emelem jól a súlyokat, ha nem követem az edzéstervet, ha nincs ott minden pillanatban, hogy irányítson vagy rám szóljon, akkor végig rosszul csináltam volna mindent, és ha lett is volna valami eredmény, az közel sem lett volna ilyen.

 

 

A program alatt, mikor kollégák és barátok kérdezgettek arról, hogy bírom, mindig előkerültek a történetek, miszerint ők is mindig nekikezdtek kondizni, de aztán abbahagyták és sose volt eredmény. Lehet, hogy épp ezért. Mert nem csinálták jól. És ha nem csinálod jól, nem is fogod élvezni, mert feleslegesnek érzed az erőfeszítéseidet. Sőt, ilyenkor alapvetően szégyelled magad a konditeremben. Félsz, hogy kinevetnek, mert rosszul nyomod ki a súlyt, rosszul fogod a súlyzót, és te leszel a profik szemében a gyenge kis véglény, aki „próbálkozik”. Természetes, hogy nem szeretsz olyan helyre járni, ahol nem tudod, mit kell csinálnod. Olyan ez, mintha adnának neked egy falfelületet és festéket, és azt mondanák, hogy akkor most csinálj ide egy freskót. Nyilván tudnál valami festegetni, de miután nem tudnád pontosan, mit és hogyan kell csinálnod, rossz kedved lenne és rossz lenne a végeredmény. Persze, hogy a közepén otthagynád az egészet. Hát ez van a konditeremben is. És ezért kell egy személyi edző.

Igaz, hogy nem mindenképpen a legolcsóbb szolgáltatás – bár miután megszabják, miket ehetsz, elég sok pénzed fel fog szabadulni –, de egyrészt magunkba megéri pénzt befektetni, másrészt nem kell hónapokon át minden alkalommal együtt lennetek. Elég lehet néha-néha három alkalom. Vagy hetente egy. Vagy havonta kettő. A lényeg, hogy néha kapj útmutatást és tanuld meg, mit kell csinálni. Öt alkalomból már annyit tudsz tanulni, hogy tisztában legyél azzal, mit hogyan kell jól és hatékonyan csinálni a céljaidhoz mérten. És ha valamit jól és hatékonyan csinálsz, akkor már önbizalommal csinálod. Megszereted. Nem hagyod abba. És fejlődsz.

De nemcsak a mellizomról és a lapos hasról szól ez az egész – bár eléggé tetszik –, hanem arról, hogy valóban megszerettem a testem és lett önbizalmam. Nyilván egészen messze vagyok még a Közép-Európa Legszebb Férfiteste-díjtól, de sose voltam még ennyire rendben a testemmel. És ez érződik is rajtam. A járásomon, a tartásomon, a viselkedésemen. És ez az érzés, hogy elfogadom a testem, többet ér bármilyen izomnál. Az, hogy tudom, mit és hogyan kell csinálni, elegendő önbizalmat ad arra, hogy tovább haladjak. Zseniális érzés. Mert biztosra viszem, hogy ettől már csak jobb lesz, hiszen nálam a tudás. Hát ennyi múlik a profi segítségen, a személyi edzőn.

 

A post shared by Adam Kanicsar (@kanicsar) on

 

Nagy út volt ez, ami nehéznek tűnt, de mégsem volt az. Mert ha jó környezetben edzel – és ez tényleg elmondható a Gilda Maxról – és iránymutatást kapsz – akár három, akár tíz alkalommal –, akkor a mozgás és a küzdelem nem teher lesz, hanem kihívás, aminek gyorsan van látható eredménye. És ami tovább és tovább hajt újabb célok felé. De azért ti ne változzatok a végén Coelhóvá, mint én!

 

Kanicsár Ádám András

 

Previous post

Cristiano Ronaldo saját márkás farmerében feszít

Next post

Milyen lett volna a Grindr a 80-as években?