Életmód

„Amikor felteszem a parókát és belebújok a tűsarkúmba, úgy érzem, enyém a világ”

Attila 40 éves, rendszerető, precíz, hihetetlenül tájékozott ember. Aktívan kiveszi a részét általános iskolás fia neveléséből, kedves, odafigyel másokra. Mérnökként dolgozik, adót fizet, a társadalom hasznos tagja. Olyan, mint bármelyik férfi a környezetünkben. Azzal a kivétellel, hogy transzvesztita. Több mint húsz éve időről időre női ruhába bújik, hogy parókában, igéző sminkkel, speciális mellprotézissel és alakformálókkal, magassarkúban juttassa kifejezésre másik énjét, Zsanettet. Őt az átlagos hétköznapoktól egy színpadi szereplésig követhettük. Tanúi lehettünk átalakulásának, megismerhettük hogyan gondolkodik családról, toleranciáról és bepillantást nyerhettünk abba, milyen ma Magyarországon transzvesztitának lenni.

 

Fotó: Bielik István / 24.hu

 

Egy másik én

Halloween estéjén hatalmas a tömeg a Bem moziban, egy gombostűt se lehetne leejteni. Kint csípős októberi hideg, bent viszont fülledt, párás jókedv, jelmezes emberek forgataga. A vásznon hamarosan egy igazi travi kultfilmet vetítenek, a Rocky Horror Picture Show-t. Stílusosan ekkor találkozunk először.

Zsanett távolról figyelve szinte olyan, mint bármelyik nő. Az egyetlen dolog, amivel a zsúfolásig telt mozi előcsarnokában elsőre is kitűnik, az a magassága. A külseje gondosan kimunkált, jól látszik, hogy nála még a legapróbb részletnek is komoly jelentősége van. Ápolt, igényes, nem hivalkodó, a közelében lévők tekintetét mégis mágnesként vonzza. Szerinte éppen amiatt figyelnek fel rá az emberek, hogy „úgy egyben van”. A transzvesztitáknál hangsúlyos szerep jut a külsőségeknek – bár az is az egyéntől függ, mennyire ügyel arra, hogy a megjelenését tökélyre vigye. Zsanett erre pénzt és energiát sem sajnált áldozni: kecses mozgását tánciskolában finomította, sminkelési technikáját tanfolyamon fejlesztette tovább, az öltözködési stílusát viszont ő maga alkotta meg – a megjelenése hosszú évek alatt forrta ki magát. Egy cél lebegett a szeme előtt, hogy hiteles legyen.

“Egy női karikatúrát könnyen össze lehet hozni traviként, a szisztematikusan felépített megjelenés viszont egyfajta védőpajzs – erre pedig nagy szükség van. Az emberek kritikusak a nőkkel, azzal szemben pedig, aki annak akar látszani, még inkább” – mondja Zsanett, aki számára a gondosan kimunkált külső nemcsak belső késztetés, hanem a kikezdhetetlenség záloga is. Magabiztosságot ad neki. Önbizalommal telve pedig a kritikákat is könnyebben lehet kezelni, amikből azért akad.

„Valljuk be, ez a megjelenés komoly támadás a biztonságos fogódzókat nyújtó társadalmi berendezkedéssel szemben.” A társadalmi érettség itthon még korántsem tart ott, hogy a gender nonkonform magatartás (olyan állapot, amelyben a személy tudata és viselkedési jellemzői nem felelnek meg a született és anyakönyvezett nemétől elvárhatónak) beleférjen a látómezőbe. A többség nem ismeri még a kifejezést sem, pláne annak jelentését, sokszínűségét, megjelenési formáit. Amit pedig az ember nem ismer, attól általában tartani szokott, és a maga módján igyekszik védekezni ellene. Zsanettnek fizikai atrocitásban nem volt része, bár amennyire csak lehet, tudatosan ügyel is rá, hogy elkerülje a bajt. „Alapszabály, hogy mindig olyan helyeken kell mozogni, ahol sok az ember, így nem érhet baj. Rendőri igazoltatásnál persze előfordultak mókás helyzetek, de alapjáraton a beszólások a leggyakoribbak. Azokból szinte minden alkalommal van pozitív és negatív is. Utóbbiakat általában már alig hallható távolságban mondják.”

– Melyik volt a legutolsó ilyen?

– „Ez is egy buzi” – ami remekül rávilágít a transzvesztitákkal kapcsolatos egyik leggyakoribb tévhitre: hogy olyan meleg férfiak, akik nőnek öltöznek. A valóság azonban rendkívül árnyalt.

Férfi vagy nő?

Születésünkkor két opció adott: vagy férfinak, vagy nőnek anyakönyveznek minket. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy egyik vagy másik állapot a nemi önazonosságunknak is megfelel. Hiszen mi tesz férfivá vagy nővé valakit? A másodlagos nemi jellegek, a biológiai adottságok? Vagy inkább az, amit mi gondolunk magunkról?

A transznemű közösség tagjai egyáltalán nem, vagy csak részben azonosulnak a születésükkor kapott biológiai nemükkel, illetve az annak megfelelő testi megjelenéssel. Ebbe a csoportba tartoznak a transzszexuálisok, akiknek nemi identitása teljesen eltér a biológiai nemüktől, gyakori, hogy megerősítő műtétnek is alávetik magukat, valamint az interszexuálisok, akiknek testi jellemzőiben keveredik a női és a férfi jelleg – régen a hermafrodita kifejezést használták rájuk, ma már ez sértőnek számít –, és a transzvesztiták is. Utóbbiak kissé kilógnak a sorból, hiszen míg az ő esetükben is lehet a másik nemmel való identitásbeli azonosulásról beszélni, az korántsem olyan erős, hogy nemi megerősítő műtétnek vessék alá magukat. Döntő többségük a sztereotípiákkal ellentétben heteroszexuális – persze vannak köztük melegek is –, és csupán életük egy részében öltik magukra a másik nem megjelenését.

Van, akinél az átöltözés fétisjellegű és szexuális tevékenységhez kapcsolódik, van, aki csak azt kívánja újra és újra megtapasztalni, milyen a másik nem bőrébe bújni, valamint akad olyan is, aki a társaság szórakoztatására ölt női ruhát. Annak ellenére pedig, hogy a média által ők vannak a leginkább láttatva, a közösségnek csak egy részét teszik ki azok, akik a munkájuk miatt, színpadi fellépéskor öltöznek át. De nem szabad kifelejteni a fetisiszta cross-dressereket sem, akik annak ellenére, hogy nem törekednek nőiesnek látszani és úgy viselkedni, szívesen veszik magukra az ellenkező nem egy-egy ruhadarabját: például harisnyát, női fehérneműt, cipőket vagy kiegészítőket.

 

 

Anyám cuccaiban

Attila esetében a transzvesztitizmus csak részben identitásalapú, mivel fetisiszta is. Ez pedig egy eléggé komplex fétis, hiszen nem csupán egyetlen holmi viselésére koncentrálódik, hanem az egész megjelenését érinti, és szexuálisan is izgalomba hozza, ha átöltözik.

6 éves volt, amikor először érezte, jó lenne valaki más bőrébe bújni. Nem pusztán a játék kedvéért, hanem úgy igazán, teljes valójában átalakulni. A gondolat, amellett, hogy izgalomba hozta, meg is rémítette – az okát azonban nem tudta megmagyarázni. A pubertáskor viszont mindent megváltoztatott, és 13-14 évesen magával hozta az igazi felismerést:

nemcsak a lányok érdeklik, hanem az is, amit viselnek.

Kezdetben az édesanyja és a barátnői ruháit vette magára titokban. A transzvesztiták között vannak, akik egy életen át nem mernek ennél tovább menni, Attila azonban nagyon hamar rájött, hogy ez számára „nem pálya”. Azt szerette volna, ha a saját önkifejezéseként, az identitása kivetüléseként élheti meg a dolgot, olyan ruhákban, amik az ő személyiségét tükrözik. Középiskolás volt, amikor megvette az első saját ruhaneműit, 18 évesen pedig már a városban próbálgatta a szárnyait: kapcsolatokat épített, igyekezett megismerni, hogy ki is valójában. Ez azonban korántsem volt egyszerű folyamat.

„20 évvel ezelőtt azért ennek megvolt a maga bája. Magyar nyelvű szakirodalom szinte nem volt a témában, ami pedig elérhető volt, abban kriminalizálták a transzvesztitizmust. Ez megijesztett, rengeteget szorongtam miatta, én ugyanis nem éreztem magam sem betegnek, sem bűnözőnek.” Szerencsére sok kutatómunka után ráakadt az angolszász szakirodalomra, amiben már akkor is olyan részletekbe menően jelenítették meg a nemi identitás széles palettáját, hogy Attila, ha eleinte nehezen is, de biztonságos fogódzókat találhatott benne.

„Egy párkapcsolattól majd elmúlik”

Kemény és hosszú út vezetett odáig, hogy tisztába kerüljön önmagával. Ennek egyik fontos állomása volt, hogy választ találjon a legnagyobb benne motoszkáló kérdésre: vajon transzszexuális-e? „Nehéz időszak volt, de mindennél jobban szerettem volna tudni, hová is tartozom valójában.” A tárcsázós internet korában, elérhető szakszerű segítség híján egy telefonos segélyvonalat keresett fel, amelynek munkatársa egy jó nevű professzor asszonyhoz, a neves ideg- és elmegyógyász Veér András kollégájához irányította – Lipótmezőre. Húsz évvel ezelőtt ebben semmi meglepő nem volt, ugyanis a nemi-identitászavar összes ismert formáját patologizálták. „Az igazán megdöbbentő az, hogy a transzvesztitizmust ma is mentális- és viselkedészavarként tartják számon, saját BNO-kóddal (a betegségek nemzetközi osztályozása).”

Attila minden lépés után, amit a bejárat irányába tett, elbizonytalanodott, az összes erejére és elszántságára szüksége volt, hogy átlépje az elmegyógyintézet kapuját. Sokat várt a vizsgálattól, szaktudás, diagnózis és hasznos tanácsok helyett viszont a teljes tanácstalanság fogadta.

A doktornő, aki, ha jól tudom, a mai napig praktizál, széttárta a karját a tünetek hallatán. A rólam készült fényképeket viszont, amiket szemléltetésként vittem magammal, el akarta kérni, hogy megmutathassa a kollégáinak – mintha egy bazári majom lennék. Persze nem mentem bele. Végül annyit jegyzett meg, hogy egy párkapcsolat segíthet a bajomon, meggyógyíthat. Azóta viszont tudom, hogy a traviságból semmi sem tud kigyógyítani. Egy dolog van csak, amivel kezelni lehet, ha az ember megéli.

A család az első

Attila, ahogy a transzvesztiták nagy része, heteronormatív kapcsolatban él. Sokakkal ellentétben azonban neki nem volt szüksége titkolózásra, hiszen párjának előbb Zsanettként lett bemutatva. „A személyisége fogott meg, de rengeteg kétely volt bennem. Sok időnek kellett eltelnie, mire eldöntöttem, hogy belevágok ebbe a kapcsolatba. Azóta több mint 15 év telt el” – meséli Attila élettársa. Nem titkolja, nőként iszonyatosan nehéz volt számára megbarátkozni a helyzettel, még úgy is, hogy az elejétől őszinték voltak egymással. Viszont nagyon szereti Attilát, ez pedig mindent felülír.

A kettejük között lévő szövetség érezhetően erős. A kapcsolatuk működésének titka a fiatal nő szerint a teljes őszinteségben rejlik, de tévedés lenne azt hinni, hogy ez minden hasonló kapcsolatnál így van – nem általános receptről van szó. „Nagy szerencsém van a párommal, hiszen ritka az ilyen elfogadó partner, aki teret is enged az embernek, épp ezért a mi példánk egy a százból kategória. Ismerünk olyan párokat, akiknél pontról pontra le vannak fektetve a szabályok, de olyan kapcsolatok is akadnak, ahol a kérdéses fél titokban tartja a személyiségének ezt az oldalát. Én viszont soha nem tudnék hazugságban élni. Nem egészséges” – magyarázza Attila.

Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy Zsanett létezése ne okozna időről időre feszültséget közöttük. Mióta megszületett a kisfiuk, a gyermek édesanyja inkább családapaként tekintene a párjára, nem szereti, ha átöltözik és eljár, főleg nem éjszakánként. Amellett, hogy félti őt, úgy érzi, Zsanett tőlük, a családtól veszi el az időt. „De tudom, hogy Attilának szüksége van rá, hogy megélje a dolgot, hiszen a része – nem akarom megfosztani ettől.” A családi béke érdekében pedig a férfi igyekszik tompítani a helyzeten, állandóan kompenzálni, és a lehető legkevesebb teret engedni transzvesztitizmusának.

„Azt, hogy családom legyen és biztos egzisztenciám, előbbre tartottam, mint hogy teljes mértékben meg tudjam élni saját magam. Így otthon ez nem téma. A legfontosabb, hogy mindent megadjunk a gyerekünknek szeretetből, támogatásból és figyelemből, ami csak tőlünk telik” – fejti ki. A kisfiuk még nincs tisztában a helyzettel, nem akarnak egy ekkora terhet akasztani rá. Azt is hozzáteszi ugyanakkor, hogy a közeg sem olyan, ami egy ilyen helyzetben segíteni tudná a gyereket, vagy biztosítaná, hogy nem éri megkülönböztetés emiatt.

„Itthon ez egy egész családot megnyomorító dolog. Nem maga a tény, hogy transzvesztita vagyok, hanem ennek az elfogadatlansága, a megítélése – az, hogy megbélyegzik miatta az embert és hazugságra késztetik.” Attila viszont egy idő után úgy érezte, nem tud és nem is akar hazugságban élni. A coming out megkönnyebbülést jelentett számára, szerinte épp azért tud önazonos, illetve önbizalommal teli maradni, mert akik fontosak számára, azok tudják róla, hogy transzvesztita. Persze van egy olyan kör, amelyben nem tudja felvállalni magát, ez viszont szerinte nem őt, hanem a közeget minősíti, amelyben a coming outtal bizonyos szerzett előnyöktől esne el.

 

 

„Nem így neveltelek”

Azzal együtt, hogy az őszinteséget fontosnak tartja, önmaga felvállalása a szülei előtt volt a legnehezebb.

„Édesanyám már egy ideje sejtette, hogy valamit titkolok. Olyan foltokat fedezett fel az arcomon, amiket szerinte kozmetikai szerek tudnak csak okozni, így aztán nekem szegezte a kérdést: miért csinálom ezt magammal? Erre nem nagyon lehetett mit válaszolni, a szőnyeg alá sepertük a dolgokat.”

Attila édesanyja, ha a támogatásáról nem is biztosította fiát, az aggodalmát kifejezte azzal kapcsolatban, hogy nem lenne jó, ha a családban ezt mások is megtudnák. Persze nem kellett sok időnek eltelnie, és az édesapja számára is világossá vált mássága. Egy hosszabb betegszabadság alatt ugyanis ráakadt azokra a fényképekre, amelyeken Attila női ruhákban látható. Addigra már az öccsét is beavatta a titkába, az pedig, hogy az apja utolsóként szerzett tudomást róla a családban, csak olaj volt a tűzre. „Nagy fejmosást kaptam, apám azt mondta, soha többé nem akar tudni a dologról, nem ilyennek neveltek. Akkor beszélgettünk először és utoljára arról, hogy transzvesztita vagyok.” Attila azt mondja, nem haragszik a szüleire azért, hogy sosem akarták jobban megismerni ezt az énjét. Nem várhatta el tőlük akkor, hogy olyan információk birtokában legyenek, amik alapján megértenék őt, hiszen sokáig még maga sem volt ezek tudatában. Nyílt kommunikáció helyett hallgatással „oldották meg” a helyzetet.

Lassan 15 éve már, hogy erről egy szó sem esett köztük.

Egy travinak mindent szabad

Zsanett nem sokban hasonlít Attilára: kissé számító, a maga szintjén törtető, sosem elég neki a jóból, ugyanakkor remekül összefogja a baráti társaságot, nagyon pozitív és következetes. A két személyiség közti különbségek a találkozásainkkor is szembetűnőek.

„Ez valahol egy kettős lét, egy más tudatállapot, de pont ettől jó. Amikor felteszem a műszempillát, a parókát és belebújok a tűsarkúmba, úgy érzem, enyém a világ. Egy travinak ugyanis – kis túlzással, de – mindent szabad. Nálam ez a fajta lét a szabadságot, szabadosságot jelenti – a társadalmi szabályokat betartva. Nem akarok lopni, bűnözni, csalni, mást veszélyeztetni, csak jól érezni magam. Női megjelenéssel.”

 

 

Zsanettet pedig már az is elégedettséggel tölti el, ha együtt mozizhat a barátnőivel, eltölthet egy kellemes délutánt plázázással, vagy ha elmehet bulizni – utóbbira ma már egyre ritkábban kerül sor. Mielőtt azonban családot alapított volna, a barátaival néhány évig a transz közösség számára szerveztek nagy sikerű és igen látogatott eseményeket (Tranny Nyílt Nap). De azt is elárulja, hogy annak idején a színpad világa is vonzotta, azonban hamar rájött, hogy egy polgári egzisztencia fenntartása mellett nem tudott volna hosszútávon érvényesülni benne. „A rivalizálás, a pletyka, az intrika fokozottan jelen vannak a transzvesztiták között, hiszen nagyon sok minden múlik a megjelenésen. Ez a showbusiness világára pedig sokszorosan igaz. Nem tudnék állandóan azért harcolni, hogy én legyek a nagyobb díva.”

Persze ez nem jelenti azt, hogy időről időre ne kapna ilyen jellegű felkéréseket, legutóbb a Luxuria party konferansziéjaként lépett színpadra, a munkát több hetes felkészülés előzte meg, beleértve a szövege begyakorlását és a saját maga által tervezett ruha elkészíttetését.

És, hogy mennyire fárasztó egy férfinak talpig női ruhában, kényelmetlen kiegészítőkben eltölteni akár egy napot? Szerinte minél erősebben él valakiben ez az identitás, annál kevésbé fog nehezére esni. „Nekem már elég kevés dologra kell odafigyelnem, hiszen a mozgásom és a beszédem is kiforrta magát. Akinél ezek a dolgok nem alakulnak ki, és a transzvesztitizmusa megmarad a fétis szintjén, az sosem fog arra törekedni, hogy nőként tekintsenek rá. Az ugyanúgy szétteszi majd a lábát miniszoknyában, böfögni fog a sörivásnál és úgy megy majd, mint egy tank.”

Annak ellenére, hogy velük nem fogunk találkozni az utcán, Zsanett szerint egy toleránsabb közegben az ő jelenlétük is bele kellene férjen a látómezőbe. „Jóléti társadalmakban ez könnyebben valósul meg, itthon azonban más a helyzet. Ezzel együtt is megpróbál az ember minél jobban kiteljesedni, nem szégyenkezni, nem bujkálni. Ami engem illet, az, hogy transzvesztita vagyok, a személyiségem szerves része, sosem leszek képes változtatni ezen, de nem is akarok – pláne azért nem, mert másokat esetleg kényelmetlenül érint.”

 

Szöveg: F. R.
Fotók: Bielik István / 24.hu

 

Previous post

Szólíts a neveden - A nagy szerelem regénye

Next post

Mentális rendellenességgé nyilvánították a homoszexualitást egy délkelet-ázsiai országban